A nevem Paolo, és kilenc éves vagyok. Az Adriai-tenger partján élek édesanyámmal, jelenleg egy Adria nevű emeletes házban. Viccesnek találtam, amikor egy hónappal korábban anya elmesélte, hova fogunk költözni, ugyanis a házat ugyanúgy hívják, mint őt: Adria.
Azt is elmondta az új lakhelyünkről, hogy majd itt megtaláljuk azt a szabadságot, amit egész életünkben kerestünk. Bár nem értettem, ő milyen szabadságot keres, hiszen a nap nagy részében mindig távol volt az otthonunktól – akárhol is tartózkodtunk épp.
A hét minden napján különböző színű ruhát vett fel. Hétfőn fehéret, kedden sárgát, szerdán pirosat, csütörtökön kéket, pénteken zöldet, szombaton barnát, vasárnap pedig feketét viselt. Mindig. Minden héten ilyen sorrendben – még szemüvegből is volt ennyi. A színváltó képességemet tőle örököltem, ahogy ő az anyukájától, az az övétől, és így tovább, egészen Éváig visszamenően. Anya azt mondta, hogy a több, mint nyolc millió fajból én vagyok az egyetlen olyannak a leszármazottja, aminek egy ősanyja van; így aztán minden egyed, aki olyan, mint én: édestestvér. Talán azért költöztünk szüntelen, hogy megtaláljuk a testvéreimet.
Miután beköltöztünk, megkérdeztem anyától, hogy a szabadságnak milyen színe van. Ibolya-szín; amilyen a viharos tenger, ha villám hasítja köldökön – válaszolta.
Gyönyörű lehet – ámuldoztam –, megnézhetem a tengert? És anya most először engedett meg nekem bármit is: szeme haragos kékre váltott, miközben bólintott; emlékeztem arra, mit mondott régebben, amikor megkérdeztem, milyen színe van a szomorúságnak – épp ilyen: haragos kék.
*
Azóta undorodom a gyermekemtől, amióta csak megfogant. Tizenhat éves voltam, amikor egy csapat vadállat maga alá gyűrt az Adrián. A dagály éhesen nyalta bokámat, egyre feljebb kúszva a combomon – növesztve ősvad méretű fogakat, hogy mint óriás fehér cápa lecsapjon a méhemre. A hasító kettészelés azonban elmaradt. Helyette óriáskalmár kígyón tekergő tíz karja hatolt belém, s szabdalta combom majdnem a csontig, ahogy nyúztak a tapadókorongok. Azt sem tudom, melyik termékenyített meg. De ez végső soron sosem számított.
Telihold lyukadt akkor a haragos-kék éji ég közepén. Pedig a görög írónő* a szerelmet illette a hold színével. Ebben talán tévedett, de a szeretet színében nem: mint Isten szeme – és Isten valóban nem nézett felém sohasem.
A szüleim végigkergettek az országon, miután nem tudtam előadni méhem megfojtóját. Egy apró kolostorban találtam éjszakai menedéket, kosztot és kvártélyt kaptam, amiért takarítottam a tisztelendőség és egyházi személyzet mosdóját; napközben pedig roston sült polipot árultam a parton. Annyira megkedveltek, hogy marasztaltak: hordjam ki itt a babát, aztán maradjunk velük – óvó izgalommal várták a vajúdást, mint a női élet istentől való csodáját.
A szülés olyan hirtelen indult be, hogy el sem értem az épületig. Mire a szőlőtőkék közé guggoltam, már ki is pottyant belőlem. Ujjaim még szorították a kosarat, melyből a nyers polipok a lábfejemre ömlöttek – alig találtam meg köztük a gyermeket… Bár sosem találtam volna meg! Abban a pillanatban, hogy ujjam kotorászni kezdett az egymáson kunkorodó polipkarok között, és megérezte, hol van azok vége – hol kezdődik a gyermek; meghaltam.
Mire magamhoz tértem, a legfiatalabb apáca magasodott fölém. Arca sokktól volt szürke, kezében egy metszőollót szorongatott. Az a valami csak üvöltött ott a véres nyálka kavalkádjában, és én ismét ránéztem – ismét elájultam. Az apáca a hajamnál fogva rángatott ébrenlétre. Keze az arcán volt, úgy vonaglott a hányingertől, aztán a mellkasomhoz vágta a saras, rozsdás ollót; annyit motyogva ujjai közé: „meg ne próbáld behozni a polipot! ”
*
Paolo-nak hívnak, de Polip a becézése. Anya csak villanyoltás után hív Paolo-nak. Szeretem, ahogy kimondja ilyenkor a nevem, a szeme színe is egész más, ahogy a hold fénye átszínezi azt. Sötétben szeret mesélni nekem a világról, mely körbeveszi a lakásunkat. Azt mondja, rossz hely a szárazföld, de a tenger más. Szépen betakarna, ezért válhatnánk a hullámok között igazán szabaddá. Még azt is megígérte, hogy egy éjszaka, amikor a hold teljes egészében elfogy, kimehetünk majd a partra, és talán annyira beleszeretünk a tenger végtelen ringatásába, ritmusosan zúgó altatódalába, hogy haza se kell jönnünk többé.
Azt hiszem, sokkal jobban vágyik erre az ibolya-szín szabadságra, mint én. Szeretem az otthonunkat. Miután reggelente elmegy, kikelhetek az ágyból, és kedvemre rohangászhatok a falak között. Addig nem szabad ezt csinálnom, míg itthon van; nagyon ideges olyankor. Néha megfeledkeztem magamról, főleg karácsony reggelén. Pedig akkor előző estén anya külön figyelmeztetni szokott, hogy elő ne merjek jönni a takaró alól addig, míg ő itthon van. De ilyenkor mindig elfelejtem, annyira izgulok a karácsonyfa miatt.
Anya akkor nagyon megváltozik. Sikít és hisztérikusan üvölti a nevem – Polip –, a szeme egészen feketéig kékül. Egyszer majdnem kiugrott az ablakon. Sajnos, néha rossz vagyok, mert elfelejtem ezt a szabályt.
*
Sokkot kaptam. Napokig nem mozdultak a végtagjaim. Napokig feküdtem a napperzselés alatt lábaim között rothadó polipokkal. És vele. Ő bezzeg mozgott, nyúlványaival addig ficegett, míg a mellemhez küzdötte magát, csak rágott és rágott, elevenen felzabálva az életemet.
Végül lobogó fáklyákkal kergetett el minket a katolikus tömeg. Az oszló tetemek lángra is kaptak, alig tudtam felállni erőtlen testemmel. De örültem. Örültem, hogy felgyújtják a gyermekemet is. Amikor úgy éreztem, végre szabad vagyok, a testem új erőre kapott, és úgy futottam el onnan, mint a szél. Nem is éreztem, hogy kergetnek… A határon túl hozzám vágták azt a szörnyet.
Amikor megfordultam, vászonzsákba csomagolva csattant a mellkasomnak. A zsák lehullt, az meg újra a mellembe harapott.
Napokig üvöltöztem ezután, míg ott ültem vele a völgyben. Amikor elfáradtam, sírtam, aztán megint üvöltöttem. Még csak hibáztatni sem tudtam senkit: embert, istent, és az önsajnálatig sem jutottam el, annyira sokkolt az undor.
Egy éjszaka azonban rettenetes sötét szállt ránk. Akkor végre kitisztult a fejem annyira, hogy elhatározzam, megölöm a gyermekem – így igazából meg sem fogalmazódott bennem a tett súlya, hiszen sosem tekintettem őt a saját kisbabámnak, egyáltalán „kisbabának”… Elfordított fejjel húztam testére a zsákot, aztán mégis odanéztem – talán egy utolsó pillantást mégis szerettem volna vetni rá. A zsák takarta őt nyaktól lefelé, csak a feje látszódott ki, az arca, ami isteni ragyogással mosolygott rám. Akkor egy pillanatra úgy tűnt, mintha egészséges csecsemőt tartanék a karomban, a legszebb csecsemőt, ami a világon csak létezhetett: „Paolo” -nak neveztem el őt.
*
A legrosszabb mégis ma voltam. Anya új szemüveget kapott, és én megkérdeztem tőle, hogy a házunkkal szemben lévő szemklinikán csinálták-e neki. Mindene remegett. Elment, aztán visszajött. Meg akart verni, de sírni kezdett, és megint elment. Nem kellett elmondania, mivel dühítettem fel, pontosan tudtam: sosem szabadott kinéznem az ablakon. Pedig az jobb volt mindannál, amivel itthon szoktam eltölteni az anya-nélküli órákat: összebarátkoztam egy lánnyal. Az ablakon át láttam meg, integettem neki, aztán fogtam egy rajzlapot, üzenetet írtam neki, ám ő nem viszonozta. Először nem értettem, hogy miért, csak mikor vállait szorosan az ablaküveghez nyomta.
Szegénynek nem voltak karjai! Így aztán csak én írogattam neki, ő pedig hol nevetett, hol együttérzően pislantott. Kérdeztem azt is, hogy miért van állandóan a szemklinikán, talán a szeme is beteg? De nem volt túl okos kérdés, hiszen hogy tudott volna kommunikálni velem, ha nem látja a papírjaimat?! Ezen nevetett a legtöbbet.
Először akadálynak éreztem az igen-nem párbeszédünket, de gyorsan belejöttem. Megismertem arcának minden rezdülését, így nagyon sokszor hibáztam rá kérdéseimmel a közölni kívánt válaszaira. Bár egy egész napig tartott, mire sikerült ajkáról leolvasni a nevét, de sikerült. Anya már az ajtón túlról zörgött a kulcsával, amikor az aznapi utolsó rajzlapomra ujjongva bólogatni kezdett: „Amelia? ”
*
Soha többet nem árultam polipot. Úgy éreztem, minden polip anyja én vagyok. Ha rostra húzok egyet, akár a saját fiamat is máglyára rakhatnám; és már nem akartam. Szoros pólyában hordtam, és egész nap gyönyörködtem elbűvölő kis arcocskájában – legalábbis épp addig, amíg be nem kakilt. Forgott a gyomrom, ahogy vakon, elfordított arccal tisztítottam meg a… nem is tudom, minek nevezhetném, neki nem volt popsija. És ha olyankor ösztönös kapálózása eltalált, sikítófrászt kaptam; akkor hosszú percekig be sem bírtam csomagolni, egyszerűen csak magára hagytam, hátha elviszi valami vadmadár. Persze még azoknak sem kellett.
Tengerparti hotelekben kezdtem dolgozni az Adrián. Hol takarító-, hol mosogatólányként, ám mindennél jobban szerettem volna szobalánnyá válni. Ki-be járkálni a gyönyörűen berendezett szobákban, megcsodálni a gazdagok fénylőn színes mütyürjeit – és úgy tenni, mintha mindez az enyém volna. Más életről ábrándozni, egész nap, szobáról szobára.
Minden helyen kemény munkával igyekeztem feljebb küzdeni magam, de Paolo-t sosem tudtam a végtelenségig titkolni. És ha meglátták, menekülnünk kellett.
A szemorvosom juttatott be a mostani helyemre. Mivel ő egy személyben a szemklinika és az „Adria” hotel igazgatója is, könnyen ment. Ám azt álmomban sem gondoltam volna, hogy szobalánynak tesz meg. Erre föl még ki is nevetett, amikor megkérdezte: nem szeretnék-e inkább recepciós lenni, vagy pultos a bárban? Nem, én csak egy dologra vágytam: másik életre – és ha ez lehetetlen is, legalább így azt hihettem, hogy valaki más vagyok. A szobák úrnője.
*
Ameliában és bennem rengeteg a közös. Ő is egész nap a szobájában van és ugyanazokat a meséket kedveli. Rávettem, hogy fogjon tollat a szájába, és próbáljon írni nekem. Mivel még sosem írt, ezért lap sem volt a szobájában; a lepedőjére firkálgatott. Több nap is eltelt, mire nagyjából olvashatóvá váltak az ákombákomjai. És nagyon aranyos volt, mert úgy mutatta meg az írását, hogy szájába vette a huzatot, előrehajolt vele, nagyot lendített, hogy egész kis testét belepje a lepedő – így fordult felém. Mint egy szellem, úgy nézett ki. Akkor elszaladtam, én is a fejemre húztam a lepedőm, hogy mire leküzdi magáról, egy ugyanolyan szellem nézzen szembe vele. Nagyon sokat nevettünk!
Láttam az apukáját is. Először azt hittem, az is szellem, mert csak a fehér leplét láttam. Ameliától tudtam meg, hogy orvos, és az orvosok fehér köpenyt viselnek. Én még sosem találkoztam orvossal, igazándiból még senkivel sem anyán és Amelián kívül.
Ezt a néhány információt legalább két hétig tárgyaltuk, mert nem mindig sikerült a betűket láthatóan a fejére dobnia; de többé nem akarta az eldöntendő kérdéseimet, nagy elszántsággal szeretett volna fejlődni. Amikor megkérdeztem tőle, hogy ő mi szeretne lenni, ha majd nagy lesz, azt válaszolta, épp ezt csinálná: szájjal rajzolna. Talán festő lesz.
A különbség köztünk az volt, hogy ő esténként kimehetett a partra. Az apukája akkor végzett a munkával, és minden este megnézték a napot, ahogy a tengerrel ölelkezik – nem tudtam, hogy ez milyen lehet, az ablakunkból csak a szemben lévő klinika ablakait láthattam. Egy idő után szavak helyett rajzolni kezdett a lepedőre, de még így is sokkal többet tanultam tőle a világról, mint anyától.
*
Egyik nap egy fiatal pár megkérdezte, tudnék-e szűk fél órát vigyázni a kisbabájukra. Élből nemet mondtam. Tiszta szívből gyűlöltem minden gyermeket, aki egészségesnek született. Ám kiderült, hogy a „kisbabájuk” egy pihe-puha Bolognese kutya. Nem tudom, mi ütött belém, de megkértem őket, hadd mutassam meg a fiamnak, ő biztosan szívesen eljátszana vele, és akkor fél óránál többet is lehetnek azon a helyen, ahová a kutyájukat nem engedték be.
Már kilenc év telt el, mégsem bírtam ránézni Paolo testére; ám akkor valahogy eltűnt az undortól való rettegésem, mi több, gyermeki lelkesedéssel rontottam be lakásunkba a kutyával. Paolo egy lepedő alatt ugrált épp, és akkor csodálatos ötletem támadt. Egy ollóval siettem oda hozzá, hogy kivágjam a nyakánál – így akár járni is láthatom! Sétálhatunk is! De elkéstem. Lerántotta magáról a leplet, hogy a kutyához jusson, és újra feltolult bennem a régi émely, ám ezennel nem bírtam levenni róla a szemem. Csúszott-mászott a padló szintjén, dobálva kacska, kifordult torz végtagjait maga alatt. Egyszerre kopogott a térd és könyökízület, abnormálisan mintha mindene ripityára törött volna. Kopogott, kattogott, zörgött; és egyszerre vonszolódott az egész szörny, miközben sűrű barna nyákot préselt magából valahonnan.
„Polip” – sziszegtem, és megmarkoltam az ollót. „Anya! Mi ez a gyönyörűség? De édes és cuki! Látod, hogy nyalogat? Látod, mennyire szeret? ”
„POLIP! ” – üvöltöttem, és rárontottam az ollóval, hogy nyakon szúrjam, kibelezzem, holttá marcangoljam. „Anya?! ” Ő üldözötté vált, én az üldözővé. Menekülnie kellett. A roham csak még jobban feldühített, tudtam, hogy most megteszem. Most végre megölöm, és szabaddá válok.
*
Még idejében sikerült beugranom az ágyamba, magamra húznom a takarót. Sírva kértem anya bocsánatát, amiért felkeltem és futkorásztam. Nekem ezt nem szabad. Tudtam, és mégis megtettem. Nem tudtam, hogy korábban jön, ha tudtam volna, ó, ha tudtam volna… Megesküdtem neki, hogy soha többé nem kelek ki az ágyból, így megkegyelmezett.
De a kiskutyát elvitte.
Többé nem láthattam Ameliát, és ez a fájdalom megbénította mindenem. Többé nem volt kedvem szaladgálni, a kádban pancsolni, és az ágyakon ugrálni. Nem tudtam, mi ez az érzés, csak azt, hogy valami fontos a végéhez közeledik.
*
Nem tudtam, mi ez, csak azt, hogy valami fontos a végéhez közeledik. Nem sajnáltam, hogy rohamosan romlani kezdett a szemem, máskülönben sosem szeretünk egymásba a szemorvosommal. Tudtam, hogy ez valami komoly kezdete kettőnk között.
Eleinte csupán röpke légyottokra rabolt el, hol a mosókonyhában, hol a rendelőjében; nem sokkal később pedig randevúzni kezdtünk. Minden este, miután a nap nyugodni tért, vacsorázni vitt, táncolni, vagy csónakázni. Tudtam, hogy vészesen közeleg a perc, amikor meg kell szabadulnom a terhemtől, hogy végre boldog lehessek Vito-val. Éreztem, hogy ő az igazi, és másodszorra nem engedhetem, hogy Paolo elvegye tőlem újra az élet lehetőségét. Mielőbb ki kellett vinnem őt a tengerhez…
De nem akart! Sem aznap, sem másnap, és egy hétnyi könyörgés után sem. Nem igazán tudtam, mitévő legyek. Szegény kis korcsnak legalább egyszer meg akartam adni a szabadság érzését. Vito pedig sürgetett. Titokzatos módon hívott újra és újra éjszakázni a partra, hogy ott majd valami nagyszabású meglepetésben legyen részem… Biztosra vettem, hogy meg akarja kérni a kezem.
*
Nem akartam így tovább élni, de ezt nem mondhattam el anyának. Nem tudhatott arról, hogy mindig is szabadon mozogtam, amikor ő nem látta. Bár el akart vinni a tengerpartra, és én nagyon szerettem volna menni – még arra is gondoltam, hogy ha a nap épp a tengerrel ölelkezik, Ameliával is találkozhatok –, de rettegtem, hogy anya mégis meggondolja magát: megbüntet az ollóval. Ám abban biztos voltam, hogy lassan így is úgy is meghalok, ha nem eszek, nem iszok, és egész nap csak fekszem. Vagy így halok meg, vagy anya öl meg. Ám ha van egy pici esély arra, hogy talán mégis láthatom a lányt… meg a tengert…?!
*
Másnap mennem kellett Vito-hoz vizsgálatra. Gondoltam, hogy megint új szemüveget kapok, mert már alig láttam valamit a mostanival. Egy hónap alatt kettő újat is kaptam, de ez egyáltalán nem aggasztott egészen a mai napig. Ahogy beléptem a rendelőbe, egyáltalán nem láttam már az arcát – akkor azonban nagyon megijedtem. Csak a sziluettjét bírtam kivenni a fényben, elmosódott alakját, ahogy szaggatottan felém közelít.
Ott aztán belém karolt, és elmondta, hogy hiába húzom-halasztom, most akkor is megmutatja azt, amit a parton szeretett volna. Csupán annyit láttam, hogy a kezében valamit az arcom elé tart. Képkeret, rózsaszín póló, szőke copfok. „Ez a kislányod? ” A válasz nagy sóhaj volt részéről, és a gondterhelt kérdés: „elmondanál minden részletet, amit a fotón látsz? ”
Ekkor újra elismételtem a póló színét, és a copfokat. Ő pedig elmondta, hogy valószínűleg már estére elvesztem a látásom. Ez volt az utolsó pillanat, amikor az arcára nézve még egyszer kitisztult a kép, és élesen láttam a szerelem hold-szín szemeit. Elmosolyodott, és elmondta, hogy már régóta szeret, a hotelt is rólam nevezte el, és el akar venni feleségül, de előtte be akarta volna mutatni a kislányát, Ameliát. Ameliát, akinek nincsenek végtagjai, csak torzója. Szerette volna, ha még láthatom egyszer az ő gyönyörű kislányát. A fotóra néztem, aztán megvakultam.
Nem esett nehezemre betalálni a lakásunkba. A teljes vakság csupán egy apró hajszálnyira volt már előző nap is. Nem számított a fogyatékosságom, hiszen Vito így is szeretett. De ez volt az az este, amikor szabaddá kellett válnom.
*
Anya aznap kék ruhát viselt, ám a szemüveg hiányzott. Tudtam az okát: nem akarta látni, ahogy mozgok. De azért én kivágtam a lepedőm közepét, a nyakamra húztam, és mint teljesen körbeölelő palástot viseltem. Nem szóltunk egymáshoz, csak elindultunk a partra. Tudtam azt is, Amelia nagyon fog örülni, hogy az első találkozásunkkor szellemnek öltöztem, amin egykor annyit nevettünk.
Útközben nagyon sok embert láttunk, és mind nagyon más volt, mint anya. Mosolyogtak és nevettek, tetszhetett nekik a jelmezem. A hotel háta mögé érve anya megengedte, hogy egyedül szaladjak. És én sosem futottam gyorsabban, mint amikor megpillantottam Ameliát és az apukáját. Ők voltak a legközelebb a vízhez, a többi ember pedig távozóban sétafikált a homokban. A homok! Isteni langyos volt, és kellemesnek éreztem a benne való tapicskolást. Teli tüdőből kiabálni akartam a lánynak, annyira örültem neki, de megnémultam az ámulattól: festőállvány előtt állt, ajkai közt tartott ecsettel alkotott. Így aztán úgy döntöttem, csendesen osonok mögé, hogy megnézzem, mit fest. A naplemente volt az, a vásznon még szebb, mint valójában – olyan miniatűri részletességgel, ahogy csak ő láthatta az ég csodáját.
Még akkor sem kapta fel a fejét, amikor anya „polipot” kiáltott. Hátra néztem és aggódni kezdtem érte, egészen eltávolodott tőlünk, a hullámok már a combját verték. A hullámok! Csak egy pillanatnyi időm támadt megcsodálni a tengert, anya nagyon kétségbeesetten szólított magához.
*
A vízben már nem érzékeltem, hogy más lenne, mint a többi gyermek. A fejét simogattam, míg ő csak áradozott, hogy ez életének legnagyszerűbb napja. „És anya! Ugye megvárjuk a holdat is? Igazán látni akarom! De a napkeltét is! Maradjunk kint egész éjjelre! Mindig, mindig, mindig, min… ”
„Most már mindig itt maradsz, Paolo. A többi poliptestvéreddel… ” – mondtam, és lenyomtam a víz alá.
„Adria! Mit művelsz? ” – Vito hangja, majd erős rántás a vállamon.
Polip hörgése, nyeldeklése, őrületes locsogás. Sós víz sav-marása a szememben. Majd lassanként a csend. Végtelen sötét, örök hold-nélküli éjjelek lassú hullámzása. Aztán újra Vito: simító keze a vállamon.
„Ő egy szörny! Egy ocsmány, gusztustalan féreg! Egy polip, az isten szerelmére! Meg kell értened, Vito, hogy… ”
„Gyere… ”
Felemelt és kivitt a partra. Ott leültetett, és megragadta a kezemet.
„Érintsd meg a kisfiadat! A gyönyörű kisfiadat… ” – mondta, miközben kezem végigcsúszott valamin, valami teljesen normális, egészséges gyermektesten. „Ő egy gyönyörű kisfiú! A te kisfiad! Adria, most már látod? ”
Vállak, karok, kezek. Mellkas, csípő, comb, lábszár, lábujjak. Tökéletes számban.
„Most már látom. Most már mindent látok… ”
*
Anya még sosem simogatott meg. Még sosem nézett rám. És most, hogy ezt életemben először megtette, egész más lett a szeme színe. Ilyen lehet isten szeme is.
Legfrissebb hozzászólások