Tompa Mihály
(Rimaszombat, 1817. szeptember 28. – Hanva, 1868. július 30.) magyar költő, a népi-nemzeti irodalmi irányzat egyik legjelentősebb képviselője, református lelkész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja
1890 körül
Morelli Gusztáv fametszete
Tompa Mihály első ismert őse János és fia, Mihály, azután István, akik I. Lipót királytól a velük valószínűleg rokonságban levő Tóth György révén 1665-ben nyertek nemességet; oklevelüket Borsod vármegyében, Ónodon, 1668-ban hirdették ki. A Tompa nemzetség csakhamar két ágra szakadt, borsodi és hevesi ágra. Előbbiből vármegyei tisztviselők is lettek, míg utóbbi szegény sorsú maradt. A nemesi oklevélben említett Mihálynak egyik unokája, István, Tiszatarjánból Igricibe költözött és kilenc gyermeke közül a negyedik, György, volt költőnk nagyapja. 1769. szeptember 3-án született; húsz éves korában vette feleségül Tóth István igricibeli lakos leányát, Katalint. Tompa György hetven, neje hetvennégy éves korában halt meg. Tompa György szerény vagyonkát örökölt, egy kis alacsony házat a néhány hold földet. A “gyalogok” lenézett osztályához tartozott, mivel lova s kocsija nem lévén, gyalog járt. Hat gyermeke közül a második és első fiú, Mihály, 1794. szeptember 27-én született. Míg öccsei, István, János és András, otthon az ősi telken földműveléssel foglalkoztak, Mihály csizmadia mesterséget tanult és megvált az apai háztól. Vándorlása közben Rimaszombatba került, ahol meg is telepedett. 1817. július 19-én megnősült, feleségül vette Bárdos János és Jakab Erzsébet leányát, Zsuzsannát. Az új pár nagyon szegény sorsban élt: kicsiny, egyablakos, mestergerendás udvari szobában lakott, és itt született költőnk 1817. szeptember 28-án, két nappal később pedig megkeresztelték. Testvére, József 1822-ben született. Cselédként dolgozó édesanyja röviddel öccse születése után tüdővészben elhunyt, apja pedig nem törődött vele tovább.
Ezután apai nagyapjához került, Igricire. Itt töltötte gyermekéveit, itt járta az elemi iskolát. Tanítója, Bihari György felismerte benne a tehetséget, és a község földesurai, a Szentimrey család pártfogásába ajánlotta. Az ő segítségükkel Tompa Mihály 1832 őszén a sárospataki kollégiumba kerülhetett, ahol mint szolgadiák tanult. Bár sokat nélkülözött, eredményei jelesek voltak. Anyagi gondjai és egyik tanárával való konfliktusa miatt elhagyta Sárospatakot. 1837-1838-ban segédtanító volt Sárbogárdon, de visszavágyott és 1839 márciusában vissza is ment a kollégiumba, ahol elvégezte a bölcsészeti tanfolyamot, jogi és teológiai tanulmányokat folytatott, hogy akár világi, akár egyházi pályára mehessen.
A költői tehetséggel és képzelettel megáldott Tompa Mihály lírai költeményeket, románcokat írt, eleinte még az Athenaeum költőinek stílusában, majd regéket is, ezeken már érződik egyedi hangja. Első költeménye a Mohos váromladékon című románc 1841-ben jelent meg az Athenaeumban – tehát egy évvel Petőfi Sándor előtt már publikált -, s ezután szívesen látott vendégek voltak ebben a lapban az ő formailag gondos, tartalmilag nemes költeményei. Nevét már ezek a művek kezdték ismertté tenni, pedig tehetségének sokkal sajátosabb alkotásai voltak népregéi, amelyeket ugyan később adott ki, de még a kollégiumi évei során megírt. A közönség szívesen fogadta mind az új tárgykört, mind az új sajátságokkal fellépő költőt. E gyűjtemény Népregék, népmondák címen 1846-ban jelent meg. A költő különben még mint kollégiumi hallgató bocsátotta ki az előfizetési felhívást.
Tompa Mihály 1838-tól 1844-ig végezte felsőbb tanulmányait: bölcsészetet, jogot és teológiát. Egész pályájára kihatott az az ismeretség, amelyet ekkortájt kötött Szemere Miklóssal és Kazinczy Gáborral. 1845-ben befejezte kollégiumi tanulmányait és nevelői állást vállalt Eperjesen. Ott tartózkodása alatt összebarátkozott Kerényi Frigyessel, a fiatal lírikussal és ismerkedett meg a pár év alatt országos hírűvé emelkedett Petőfi Sándorral személyesen, akit már 1847-ben költői levéllel keresett föl a bártfai fürdőről. E találkozás emlékét őrzi hármuk költői versenye az erdei lakról. Nevelői állását még abban az évben elhagyta, hogy Pesten népregéi kinyomtatására felügyeljen, írókkal ismeretséget kössön és ügyvédi vizsgájára készüljön. Járt az egyetem jogi előadásaira, de még többet íróbarátai közé. Vérhányás miatt egy ideig súlyos betegen feküdt a Szent Rókus-kórházban 1846. február 25. és március 11. között, és későbbi hipochondriája már ekkor kerülgetni kezdte a különben erős testű és jó kedélyű fiatal férfit; a kórházban írta több szép verse közt a Télen-nyáron kezdetű ismert népdalát. Verseit a szerkesztők szívesen látták, s ő egyik tagja lett a Tízek társaságának. Petőfi hatására fokozott érdeklődéssel fordult a népköltészet felé.
Tompa 1847 késő tavaszáig maradt a fővárosban. Még 1846-ban megírta és az év végén beküldte Szuhay Mátyás című költői elbeszélését a Kisfaludy Társaság emlékezetes pályázatára, amelyen 1847 elején a pályadíjat Arany János Toldija nyerte el. A Szuhay Mátyás ekkor dicséretben és külön jutalomban részesült és az év folyamán a Kisfaludy Társaság pályaművei közt megjelent. Aranynak diadalával egyszerre kiegészült az ifjú nagy költők triumvirátusa (Petőfi, Tompa, Arany). Tompát a Kisfaludy Társaság 1847 elején tagjává választotta, aki székét még ugyanebben az évben elfoglalta A vámosújfalusi jegyző című költői elbeszélésével. Ugyanezen évben adta ki vegyes költeményeinek első, már válogatott gyűjteményét, Tompa Mihály versei címmel (Pest, 1847).
Pályájának ebben az évben véget is ért bohém korszaka. 1847 tavaszán Beje Gömör vármegyei község református gyülekezete meghívta lelkipásztorául, ő elfogadta a meghívást, és ezzel megtalálta azt a pályát, melyen haláláig megmaradt. Hívei, valamint a község és vidék előkelő családjai megbecsülték a derék papot és neves költőt, aki szerette hivatását és boldog lett volna vele, de betegségei, az ország sorsa megviselték. 1847-ben Arany és Tompa levelezni kezdtek egymással, azonban 1852-ig nem találkoztak személyesen.
1848-ban betegeskedése és szembaja miatt és orvosi tanácsra Gräfenbergbe ment üdülni. Mikor hazaért, már kitört a szabadságharc. A gömöri önkéntesekkel Tompa Mihály szintén a háborúba ment, mint tábori lelkész jelenvolt a schwechati ütközetben. A szabadságharc alatt nem születtek alkotása. Az 1848. márciusi forradalom után indult Nép Barátja (Vas Gereben és Arany János lapja) munkatársa volt. Ebben az évben Petőfivel való barátsága megszakadt. .
1849 elején a jövedelmezőbb keleméri lelkészségre hívták meg. Május elsején feleségül vette Soldos Emíliát, egy nemesi ház leányát, akivel halálukig szeretetben éltek.
A szabadságharc még ebben az évben elbukott, az országos gyász lelke mélyéig megrendítette a melankóliára hajló költőt, aki jobban tudott hangot adni a bánatnak, a sajgó fájdalomnak, mint a harci mámornak. Ekkor, az önkényuralom éveiben bontakozott ki patrióta költészete a maga erejében és hatásában. Ekkor írta hazafias allegóriáit, amelyekben a maga képekben gondolkozó, szimbolizáló, szemléletes módja szerint szólt a nemzethez, kifejezve gyászát, erőt, bizalmat, reményt csepegtetve lelkébe. A burkolt jelentésű költemények, leginkább kéziratban, országszerte elterjedtek (A gólyához, A madár, fiaihoz stb.), s amíg a hatalom emberei kevésbé köthettek beléjük, az igaz magyar szív megérezte mondanivalójukat. Rövid hallgatás után nyilvánosan is fellépett a Hölgyfutárban és a Szilágyi Sándor által szerkesztett Pesti Röpívekben, Forradalmi Emlékekben stb., de nemsokára fájt neki a hang, kerülni kezdte a lírát, és inkább menekült a valóságtól távolabb, a regék világába. A népregék sikere miatt újabb ösvényre lépett, a szimbolikus költészet terére, ami az általános emberi érzéseket, lelki állapotokat a növényvilág egyes példányaival jelképezi: virágregéket írt. Írt regéket is, a régi népregék folyományaként.
1850. március 10-én született első kisfia, Kálmán, akit ő maga keresztelt meg, majd 1853. január 13-án második fia, Géza. 1852-ben Kelemérről Hanvára hívták, és családjára való tekintettel elfoglalta az állást. Itt maradt aztán haláláig, hiába kínálták meg a legnépesebb és leggazdagabb alföldi református egyházközségek lelkészi állásával. Szülővármegyéje megszokott vidékén élte le életét, nem fényes sorsban, de függetlenül.
Soldos Emília és Tompa Mihály 1861-ben
(Fotó: http://mek.oszk.hu)
A családi örömet gyász váltotta, egy-egy gyermekének halála miatt. Tompa Mihály sokat betegeskedett. Ráadásul névtelenül feljeseltették A gólyához című és egyéb hazafias versei miatt; házkutatást tartottak nála, írásait lefoglalták (egy részüket sohasem kapta vissza), magát Tompát pedig 1852. július 6-án letartóztatták és a kassai haditörvényszék elé idézték, ahol 6 hétig zaklatták és végül anélkül, hogy ügyét elintézték volna, hazabocsátották. A következő év elején, februárban ismét beidézték és ezúttal nyolc hétig tartották fogva, míg 1853. április 3-án végleg fölmentették.
A felesége is beteg lett, Tompa Mihályt ez a időszak egy életre megviselte. Még megrendítőbb hatással volt rá második, öt éves kisfiának halála; lelkének ez a sebe sohasem gyógyult be. De érzése világa mindezzel mélyült és Tompa költészete egyre tartalmasabbá, nemesebbé, szívhez szólóbbá vált, a képzelet és érzés szövetsége, a hazafi- és az egyéni érzés egysége, a gondolat és forma összehatása ekkor vált szellemében a legteljesebbé. Dalai, ódái, allegóriái az ember érzésvilágának a melankólia alaphangulatán belül egész gazdag változatát nyújtották; a fájdalom, a lemondás, a remény, a hazafias és a családi érzések, a természetérzés, az elmúlás tragikuma a legmélyebb hatással nyilatkoztak meg műveiben.
Arany János 1855 augusztusában felkereste Tompát és hat hetet töltött el családjával Hanván. A két költő – mint Arany László írja – ez idő alatt folyvást együtt volt és kölcsönösen felvidították egymást; sok kellemes órát töltöttek együtt, adomáztak, faragták a leoninus-verseket. Együttlétük örömét ugyan megzavarta némileg a Felvidéken dühöngő kolera, bár szerencsére Hanvát elkerülte; azonban emiatt Murány várát már nem nézhették meg. De több kisebb-nagyobb kirándulást tettek a Sajóvölgy vidékén, meglátogatták Lévay Józsefet Diósgyőrött, Szemere Miklóst Lasztócon, az Aggteleki barlangot, amikor is Arany János Tompa viseltes ruháiban jóleső derültséget keltett a két költő családja és más látogatók előtt. Megfordultak Sárospatakon, ahol a tanuló ifjúság szerenáddal tisztelte meg őket; ellátogattak az ózdi vasgyárba, a széki pusztára özvegy Recsky Benedeknéhez, a szalánci várromokhoz, Széphalomra, Borsiba, Bánfalvára Kazinczy Gáborhoz és Sajókazára Vadnay Rudolfhoz. A személyes ismeretség és a sok kedves emlék csak erősítette és mélyítette a két költő és családja barátságát, egymás iránti szeretetét, amely a sírig tartott.
Kazinczy Ferenc emlékezetére írt költeménye, amellyel a Magyar Tudományos Akadémia pályadíját nyerte el 1859-ben, az 1850-es évek végének hangulatát épp olyan megkapóan kifejezi, mint régibb költeményei az elnyomatás panaszát. A Magyar Tudományos Akadémia 1858. december 15-én levelező tagjává választotta.
1864 vége felé Tompa Mihály úgy érezte, hogy testi ereje is megrendült. Eleinte régóta kínzó aranyeres bántalmainak tulajdonította levertségét, mellfájását, szívdobogását, amelyet nehéz, fojtó légzés súlyosított. Lábai dagadni kezdenek, és erős szaggatás kínozza. A következő tavasszal többször járt Putnokon egy Hőke nevű orvosnál, aki igyekezett a szenvedő sorsán javítani. Tompa Mihály jobban is lett. Közben dr. Kovács Sebestyén Endre orvost, egykori tanulótársát is felkereste, illetve mikor Pestre ment, Tompa, más orvosokkal is tanácskozott. Arany Jánosnál szállt meg, akivel utoljára ekkor töltött el néhány napot, soha többé nem járt Pesten sem. Később már keveset dolgozhatott és a papi teendőktől is meg kellett válnia.
Hiába volt az orvosok tanácsa, a gyógyszer, a fürdő, a költő egyre gyengült, amitől levert vált. “Ez, barátom – írja Szemere Miklósnak 1866. február 28-án – dantei tollra való sors és állapot. Elmélkedni, olvasni, írni nem vagyok képes, még kártyázni se; nincs nekem semmi a földön, csak az iszonyú gyilkoló idő, melyben mire és hová lenni nem tudok.” Tompa Mihály romló anyagi helyzetén Arany segített, aki az Írói Segélyegylettől kétszáz forint kamat nélküli kölcsönt kért számára. Tompa tizenhárom hónap alatt húsz orvossal vizsgáltatta meg magát, végül 1866-ban Bécsbe ment Skoda orvostanárhoz, aki megállapította nála a szívtágulást. Kétségbeesetten tért haza, ettől fogva hátralévő idejét haldoklásnak érezte. Az utolsó télen írt leveleiben sorra elbúcsúzott barátaitól. Az akadémia 1868 márciusában egyhangúlag az ő költeményeit koszorúzta meg nagy jutalmával. Ez volt Tompa Mihály utolsó öröme, 1868. július 29-én elvesztette eszméletét, majd másnap, július 30-án délután négy órakor hunyt el Hanván. Temetése augusztus 2-án volt. Szentpéteri Sámuel, a költő jó barátja mondott imát és gyászbeszédet, és a Gömör vármegyei református tanítóegyesület énekkara adta elő Soós Miklós erre az alkalomra írt énekét, a sírnál pedig Csízi János, Tompa utolsó káplánja tolmácsolta a közfájdalmat.
Tompa Mihály született szónoki tehetség volt. Ő magát így jellemzi Arany Jánoshoz 1854. december végén írt levelében: “Én itt híres, divatos pap vagyok, tán derék is; de ezzel még igen kevés van mondva; csak azt jelenti, hogy a többi tán olyan sincs. Hangom monoton, imádkozni egyáltalában nem tudok, nincs abban semmi kenet, semmi buzgóság; tudj’ az Isten! szégyenlek olyan Istent lábánál lehúzó tempókat és hosszú farizeus képet csinálni imádság közben, mint soktól látom. Azt azonban meg kell adni, hogy könnyen papolok, mindig könyv nélkül, mi egyszersmind azt is teszi, hogy a predikáczió soh’ sincs velem a templomban. Improvisálni a csalásig tudok; nyelvem jó, pereg mint az orsó, de akkor nagyon sietek; és igazán néha olyan jól beszélek, hogy szinte sajnálom, hogy az egész beszéd elvész“.
Tompa nevezetesebb költőink egyike, akit a közvélemény Petőfi Sándor és Arany János méltó társának tekintett. Tény, hogy a magyar nemzeti költészetnek népies alapból kifejtésében velük együtt és párhuzamosan működött és erőre nézve legjobban megközelítette őket ezen irány többi követői közt, anélkül, hogy akár Petőfi tüzével és eredetiségével, akár Aranynak alkotó hatalmával és művészetével össze kellene mérni Tompa Mihály nagy tehetségét. Előbb kezdett publikálni, mint Petőfi és Arany, lassabban fejlődött, de mindvégig emelkedett. Elsősorban lírai költő volt, még elbeszéléseiben is örömest enged az alanyiságnak, a drámában és szépprózában nem tett jelentékeny kísérletet. Így szűkebb körben maradt, de e körben a műformának és hangnak nagy változatosságával dolgozott.
A népies elem nála mint anyag is, mint forma is nagy szerepet játszik, de nem olyan határozott irány az nála, mint Petőfinél vagy Aranynál, és korántsem próbálja a költői stílus nemzeti elemeit olyan öntudatos művészettel kiképezni, mint Arany. Mindazonáltal egész érzésvilágában és eszmekörében sokkal valószerűbb és magyarosabb, mint Vörösmarty Mihály kortársai, akiknek iskolájából hamar kibontakozott. Igaz és mély érzéssel és erős képzelettel rendelkezett, melyhez egyre erősödő formaérzés járult. Legkedvesebb motívumai az általános emberi érzések, a természet, a vallás, a család, a barátság, a haza, a sors, a múlt hatása az emberi kedélyre; mindezekben az uralkodó hang, melyre sokszor vidám humorából is mindig visszatér a mélabú. Képzelete tele van a természet eleven szemléletével, legszívesebben az elmúlás képei körül időzik és az emberi dolgoknál a néphagyományok körül, melyek szintén a múltról beszélnek. Vallásos érzése, mely sokszor bibliai hangon szól hozzánk, természetszeretete és hazafi-érzése tették a legerősebb hatást a közönségre s az ezeken végigrezgő mély elégikus hang. A növényi, állati élet és a hegyi táj költészetét egy magyar költő sem magyarázta nála érzőbb lélekkel. Híresek voltak reflexiói és leírásai, többek közt síri képei. Az általános emberi érzések sajátos kifejezésével és a magyar népszellem rajzával alapította meg kedveltségét, de legnagyobb költői hivatását az 1850-es években teljesítette, amikor az elnyomott nemzet hangulatát lírikusaink közt ő fejezte ki a leghűebben.
Sokáig Petőfi és Arany egyenrangú társaként élt a nemzet irodalmi tudatában. Először Petőfi hirdette, hogy ők hárman együtt képviselik a népi költészetet. Idővel eldőlt, hogy Tompa csak a szegényebb harmadik a két nagy költőbarát mellett. Néhány szép verse mégis jelentőssé vált az utókor számára: megmutatja a költő küzdelmét a nemzetért, szabadságért és az igazmondás jogáért. Némelyik tájversében, elégiájában méltó társa egészében véve nagyobb horderejű pályatársainak.
Életének két legsikeresebb műve A madár, fiaihoz és A gólyához című költemények.
Életében jelentek meg a felsoroltakon kívül a következő munkái: Regék, beszélyek (Miskolc, 1852); Virágregék (Pest, 1854, 1856 és 1868-ban is); Verseinek második kötete (u. o. 1854). Majd Összegyűjtött Versei (6 kötet, u. o. 1858-63); Legújabb költeményei (u. o. 1867). Három gyászbeszéden kívül megjelentek tőle: Egyházi beszédek (3 füzet, Miskolc 1859-67) és egy vallásos könyv: Olajág (elmélkedések, fohászok, imák, hölgyek számára olvasó- és imakönyvül, Pest, 1867), a protestáns nők kedvelt imádságos könyve. Halála után két évvel jelentek meg: Tompa Mihály összegyűjtött költeményei, kiadták barátai, Arany János, Gyulai Pál, Lévay József és Szász Károly (6 kötet, u. o. 1870). Újabb teljes kiadásuk 1884-ben jelent meg négy nagy kötetben Lévay József gondozásában.
Álneve: Rém Elek.
Szobrot emeltek neki Rimaszombatban és Sárospatakon, Hanván pedig monumentális obeliszket állítottak sírjára. Szülőházát Rimaszombatban 1893-ban emléktáblával jelölték meg; álló szobrát, melyet Holló Barnabás készített, Rimaszombat városában 1902. június 4-én leplezték le. Kisebb emléket (két méter magas piramisalakú kőrakást) Feketehegyen is állított 1868-ban a fürdőző közönség, Tompa 1866-os ott időzése emlékére. Az ő nevét viseli a rimaszombati Tompa Mihály Alapiskola és a Tompa Mihály Vers- és Prózamondó Verseny.
Forrás: wikipedia.hu, átdologozás: lenolaj.hu
Kapcsolódó oldal:
Tompa Mihály összes költeménye
Legfrissebb hozzászólások