* Részlet Eugénia S. Lee: Ez is Korea című most készülő könyvéből *
***
A férjem vidéken volt, így nekem jutott az a kétes értékű megtiszteltetés, hogy elvihessem apósom kórházba a havi kontrollvizsgálatra, és a gyógyszereiért. Természetesen anyósom kísérte, ami egészen nyilvánvalóvá tette előttem a tényt, hogy unatkozni nem fogok.
A papa nem akármilyen kórházba jár, hanem a Taejon (Tedzsan) városi katonaiba, ugyanis a koreai háború veteránja, bár hivatásos katona sosem volt. Ott híresen jó a szolgáltatás, az egészet az állam fizeti hálából azoknak, akik valamikor harcoltak a hazájukért. Alapesetben, Koreában önrészt kell fizetni az egészségügyi ellátásért. Nekem ezzel a “harcolni a hazáért” dologgal mindig fenntartásaim voltak, de ezt nevezhetjük akár generációs ellentétnek is.
Tehát az volt a harci feladat, hogy elvigyem a két öreget Saejong (Szedzsong) városból Taejonba, azon belül is egy megadott címre. Nehezítő körülmény, hogy mindezt apósom autójával kellett végrehajtani, ami egy matuzsálem korú, egyébként vadonatúj (mert megvette, de sosem használta, ám ebbe most nem bonyolódnék bele pedig megér pár sort ez is, alkalomadtán megírom), és böhöm nagy, fekete terepjáró egy olyan navigációs berendezéssel felvértezve, amely csupán esztétikai élvezetet képes nyújtani, azaz van csak nem működik, de ha működne, akkor is vélhetőleg a múlt századi útrendszert mutatná.
Olyan öreg, mint a papa meg az autója, így aztán szerves egységet alkotnak ők hárman, a szaguk is egyforma, kicsit dohos marhabőr szag, némi nikotinos stichel átitatva. Feltornásszák magukat az autóba, bekapcsoljuk az öveket és nekivágunk.
Látni egyikünk sem lát, következésképp viharos gyorsasággal eltévedünk, ami a kétszer nyolc sávos utak rengetegében nem egyszerű történet, ráadásul itt épeszű ember ki nem merészkedik GPS nélkül, hiszen naponta létesülnek új és még újabb utak.
Én a táblákra vagyok utalva, meg a 80 éves anyósomra, aki nem látszik ki a hatalmas autóból, és a 84 éves apósomra, aki pedig egy teknős nyugalmával, és tetemes mértékű önbizalommal vezet abszolút ellenkező irányba, mint amerre menni kéne, majd elismeri, hogy fogalma sincs hol vagyunk, és elkezd sajnálkozni.
A következő párbeszédek zajlanak:
Anyós: – Látod a táblát, mert én nem látom mi van ráírva?
Após: – Nem látom én sem.
Anyós: – Hogyhogy nem látod, mikor elől ülsz. Látnod kell, olvasd a gyereknek (ez én lennék) merre kell menni.
Após nyafogva: – De nem látom elolvasni.
Én: – Taejon, tizenhetes út, egyenesen.
Após: – Tulajdonképpen mehettünk volna balra is, mikor gyerek voltam, volt arra egy út…
Anyós: – Hülyeségeket beszélsz a gyereknek (ez megint én lennék), amikor te gyerek voltál az már történelem.
Após: – Igen, de vajon megvan még az a forrás amihez anyám járt vízért?
Közben egy ötös kereszteződés kellős közepén állunk, így én kissé zaklatottan kérdezem: – Most itt merre menjek?
Anyós, határozottan: – Balra.
Ezzel egyidejűleg após, ugyanolyan magabiztosan: – Jobbra.
Ezt követően azonnal összevesznek, és én megyek egyenesen, jelzőtábla egy sincs. Mire kibékülnek, már Jeongju (Csangdzsu) városban járunk, ami még tévedésből sem Taejon. Sebaj. Belváros, sok ember, érdeklődök. Full mosoly és kérdezem, merre van Taejon. Az utca embere kissé elhűlve nyugtázza, hogy európai nő vezeti a kézi váltós batárt, mellette egy koreai nagypapa, aki viszont ilyenkor az istennek sem szólalna meg, ellenben arisztokratikusan néz maga elé.
Végül találok egy bátor embert, aki nem felejti el azonnal az utat Taejonba amint meglátja a díszes kompániát, ő útba igazít. Cirka fél óra késéssel, de célba érünk, és én nagyon szeretnék elszívni egy cigit, pedig nem vagyok valami nagy dohányos.
Anyósom eltűnik a hátsó ajtó takarásában, apósomnak pedig eszébe jut, hogy ő tulajdonképpen beteg, így tolószéket követel durcás gyerek hangon, amit hosszú huzakodás után anyósom leszállít, közben olyasmit mond amit nem értek, de azt hiszem jobb is.
Következik a kiszállás rituáléja. Após szuszog, nyög, hirtelen átvált elkínzott veteránba, és én egyre jobban szórakozom. Remeg a keze, mikor a botjáért nyúl, majd hátrálva lemászik, és belehuppan a tolókocsiba, közben világfájdalom az arcán, anyósom káromkodik, de azért betolja.
Parkolóhely? Na, az nincs, illetve a hegy tetején a parkolóházban van, de én onnan le nem gyalogolok az egyszer biztos, úgyhogy marad a trükk.
Szépen felmegyek, sétálok fél órát. Csíp a hideg de jól esik. Majd lejövök és beállok a lehető legszemtelenebb módon a bejárat elé, de úgy, hogy azért ne zavarjam a forgalmat semmiképp.
Nem telik el sok idő, jön a biztonság embere nagy és magabiztos léptekkel, de engem nem lát a sötét fólia miatt, csak a kocsit látja. Lehúzom az ablakot, felveszem a szemkontaktust és mosolygok.
Ez mindenhol működik még Németországban is. Kérdően nézek a férfira, ő meg rám, és így elvagyunk egy darabig.
Aszimmetrikusra nyírt, ezüstszürkére festett hajviseletem nem könnyíti meg a dolgát, a koreai hiedelmek szerint, ilyen színű haja a kísértő szellemeknek van, igaz, az hosszú.
Egyszer csak megtöri a csendet és bizonytalanul azt mondja: – Parking?
Erre én, a legszebb koreaival amire csak képes vagyok, udvariasan közlöm vele, hogy az apósomat várom, aki szegény nagyon beteg és veterán és mozgáskorlátozott is, ami egyébként igaz, csak lusta volt kiváltani a parkoló kártyát és, hogy pár percen belül jönnek. Ugye megvárhatom itt őket?
Nos, eltart egy ideig, mire becsukja a száját, ugyanis arra külön ügyelek, hogy a helyi tájszólást beszéljem. Rögvest felajánlja, hogy álljak kényelmesen egészen a bejárathoz, ma nem jár a shuttle bus, aminek ott van a megállója.
Odaálltam, ő meg próbálja rendezni a vonásait, meglepően kevés sikerrel. Így aztán nyugodtan várok, míg ki nem jönnek.
Hazafelé már egészen rutinosan kezeltem az olyan útbaigazításokat, mint, hogy “itt kellett volna jobbra fordulni ” vagy azt, hogy “itt menj fel, ja ez nem utca, akkor menjünk tovább”.
Végül megérkezünk, egy havi gyógyszer megvan, papa nem betegebb, mint eddig, ez is megvan.
Este, jóllakva és pizsiben pedig egész viccesnek tűnik az a nap.
Nincs lehetetlen, csak tehetetlen van.
***
EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán
Legfrissebb hozzászólások