Nyírfalvi Károly: Macskák története

Thomas Bernhard emlékének

Egy hete érzem ezt a szagot. Nővéremmel, Judittal találtunk egyszer egy döglött vakondot. Már bomlófélben. Az bűzlött ennyire. Gyanítom, ez sem más. S amikor elszánom magam, hogy fűnyírás közben lemenjek az árokba, az első lépés után vissza is fordulok. A macska fél teste látszik, másik részén döglégylárvák nyüzsögnek. A természet majd elvégzi a dolgát. Nem akarok temetni, láttam már halottat, macskánk is volt épp elég. Jó, akkor mesélek inkább a macskákról. Puding dobozban érkezett. Hamar megszokott nálunk. Belakta az egész lakást. Nem volt nagyigényű, csak velünk lehessen. Elvittük sétálni, kirándulni, még nyaralni is. Ott a sünöket tanulmányozta. Szerette a süteményeket, a pudingot, meg amiben tojás volt. Tán egy évet sem időzött nálunk. Készült róla pár fénykép. Nagyon kicsi még. Tán a felnőttkort sem érte el, s nem tudom, halvány az emlék, de kiugrott az ablakon. Nem hinném, hogy így akarta. Valamiért az ablak közelében ugrált, s elmérte. Kétemeletnyit repült, és földet érve elbotorkált. Nem láttuk többet, illetve olyasféle macskák is szaladgáltak a környéken. Hívogattuk, csalogattuk, de nem válaszolt. Szabad volt, magára maradt, és talán büszke.

Negró következik a sorban. Én ilyen sunyi kis dögöt macskában még nem láttam. Alamuszi, fekete kis kölyök volt, mikor megérkezett hozzánk, s alig lehetett kitenni a lakásból. Fantasztikusan el tudott bújni, s el tudta rejteni a piszkát is, csak nagyobb takarításoknál jöttek elő kis csapdái. A csillagos eget is lekáromkodtam az égről ilyenkor, s próbáltunk mindent, de nem lett szobatiszta. Amúgy kezes kis jószág volt, lehetett simogatni, ha éppen engedte, de fújni is tudott rendesen, hogy védje a helyzetét. Egy reggel sikerült kiebrudalnom a házból, s mikor már több napja nem került elő, s a kirakott csábító étel sem fogyott el, kezdtünk gyanakodni, vagy nem él, vagy elcsalták, vagy csak elcsavargott, vagy elkergették a kedves, drága szomszédok.

Hogy a csudába lehet ilyen fura nevet adni egy macskának? Mindig minden vendégünk ezt kérdezte, amikor meglátták a hamvasszürke apró kandúrt, és tényleg nem emlékszem, hogy is kapta a nevét.  Egy nap a munkából hazaérve ott találtam a kanapén ugrándozni, s ahogy összenéztünk másikunkkal szinte egyszerre böktük ki: Nádzs-Nádsz. Valami lökött vígjátékban hallottuk a kifejezést, s illett is az örökösen ugrándozó kölyökmacskához, legalábbis úgy gondoltuk munkanévnek ideiglenesen megteszi. Majd kifigyeljük, kilessük a szokásait, s abból merítünk ihletet egy még jobb névhez, így reméltük, így sejtettük, s el is határoztuk. S minthogy  szomszédaink nem nagyon szerették a macskákat, szabadidőnk javarészét vele töltöttük játékkal, etetéssel, szoktatással.  Valamilyen rejtélyes oknál fogva mégis eltűnt. Ha otthon voltunk, s ha csak mi voltunk otthon, nyitva hagytuk az ajtót, szabadon járkálhatott ki és be, aztán az utcára is. Talán szabadságra vágyott, vagy csak nem talált vissza. Hagyott maga után némi űrt, egy ideig kicsi lányunkon kívül nem volt más, kinek gondját viseljük, nekünk biztos nagyobb szükségünk volt rá, mint neki miránk.

Hókuszpók és Bibircsók hirtelen jöttek, és hirtelen távoztak. Talán ha két napot töltöttek nálunk, s már érkezésükkor is betegnek látszottak, csúnya nedvedző szemükben a csibészség minden jelével mászkáltak fel az előszobában mindenhová, és megrágtak mindent rövid idő alatt. Sok szép nyomot, emléket nem hagytak bennünk. S amilyen gyorsan jöttek, olyan hirtelen el is tűntek, még távozásuk képei is homályosak. Cirmosak voltak, koszosak és ápolatlanok, innen kapták a nevüket is.

Hogy helyreálljon az egyensúly a következő eresztés maga volt a tökély. Rúzs és Púder egyszerre érkezett, talán egy alomból, s mégis sokban különböztek és hasonlítottak is. Rúzs vörös volt, ezért is kapta a nevét, Púder ellenben fehér, akár a hintőpor, vagy éppen a púder. Színükből következett a vérmérsékletük, Rúzs robbanékonyabb volt, Púder szelídebb, mértéktartóbb. Rúzs szeretett sokat kint nyargalászni, Púder többet aludt. Nem tudom, mivel is verték el az időt egész nap, de mindig jöttek elénk, ha megérkeztünk. Következett az etetés ideje, aztán a játéké. Semmi konkrét, kergettük, simogattuk őket, meg dögönyöztük is, amikor éppen hagyták. Teljesen átlagos házi macskák voltak, kedvesek, szépek, aranyosak. Először Rúzs tűnt el, napokig keresgéltük, de csak nem jött a hívó szóra. Bejártuk a környéket, benéztünk minden sutba, átvizsgáltuk a fészert, nem csúszott-e be a fák közé, s nem tud kijönni, de semmi eredmény. Megint csak egy macska lebzselt a háznál. Jól elvolt, mintha nem bánkódott volna a testvérkéje után, élvezte, hogy minden szeretet rá irányul, gyerektől, felnőttől egyaránt. Egyszer az egyik szomszédban lakó leány mesélte, hogy többször is látta, amint a szomszédasszonyunk kergette Rúzst nagyon haragosan. Talán ezért ment el. Púder még maradt. Reggelente bekéretőzött, felugrott az ágyamra, elhelyezkedett a lábamnál, és úgy döntött, akkor most alhatunk tovább. Talált a szomszédban egy jókora magas fát, oda felmászott, s onnan leste, mikor érkezik haza valaki, akkor gyorsan leinalt a fáról, s a kapuig elénk szaladt. Akár egy kutya. S mintha nem nőtt volna ki a kölyökkorból sem. Ha unatkozott, keresett a hasán egy jókora foltnyi területet, és összekuporodva, saját magát cumizta. Szörnyen nyálas lett mindig, haragudtam érte, de nem lehetett lenevelni róla. Aztán abbahagyta, vagyis mi nem láttuk, hogy csinálja, mert eltűnt. Meg mi is arról a környékről.

Elköltöztünk hát, s itt is feltűntek, és eltűntek egerek és macskák egyaránt. Párban és egyedül, változatos nevekkel és színekkel. Meg szokásokkal. Az is előfordult, hogy a család tagjai más és más néven szólították őket. Csak arra emlékszem, hogy a következő eresztésben szerepelt egy fekete, és egy szürke-fehér cirmos cica. A feketét neveztük Kormosnak, de más például előszeretettel hívta így: Von Schwarz (sógorom akkortájt németül tanult), a tarka neve pedig, talán, mert olyan jámbor és szeretni valóan szerencsétlen volt, Safranek lett. Igen a Macskafogóból. Safranek nem hagyott bennem mély nyomokat, csak a jámborsága, a kedvessége maradt fenn az emlékezet kegyetlen rostáján, Kormi, vagy Von Schwarz szeretett üldögélni a vállamon. Eleinte maga raktam oda, és megült ott, később, ha lehajoltam, felugrott, elhelyezkedett, én meg mint királyi fenség, nyakamban, vállamon a nagy kedvenccel sétálgattam a kertben, vagy tettem a dolgom. Előbb Kormi ment el, az a pletyka járta, hogy elcsalták. Nem sokkal később Safranek is megpattant, talán kereste a társát. Testvérek voltak, egyszerre születtek, együtt nőttek fel, talán hiányzott neki. Akkor még Bodri kutyánk is élt, és kereste őket, legalábbis láthatólag hiányoztak neki a cicák. Azelőtt folyton terelgette, nevelgette őket, ha el akartak mászkálni, felkapta, letette, és hatalmas mancsát testükre helyezve adott nyomatékot akaratának. Jól el voltak hárman. A cicák féltek a kutyától, ő pedig jó kis játszópajtásnak tekintette őket.

Aztán megérkezett az új jövevény: Bagira. De addigra Bodri a kutya hagyott itt minket, és rá egy évre két új kutya is velünk lakott már. Pontosítsunk. A kutyák és Bagira nagyjából egyszerre kerültek hozzánk, korban is összeillettek. A két kutya viszont veszettül félt az akkor még csöpp macskától. Bagira fekete volt, koromfekete, inas, szép mozgású, már kölyökként is jó kiállású macska. Könnyedén bejárt a lakásba, pedig nem nagyon akartuk beengedni. De megtalálta a legegyszerűbb és a legtitkosabb útvonalakat is. Nem válogatott, amit kapott, mind megette. Így viszont rászokott, hogy titokban beleegyék a többiek ott hagyott ételébe, az éppen hűlő, frissen készült süteménybe. Nem nagyon tudtuk fegyelmezni. A kutyákat is félelemben tartotta, felmászott egy kiemelkedésre, és onnan basáskodott, mintegy felügyelve rájuk. Aztán hirtelen megnőtt. Felnőtt macska lett. Önállóan és ügyesen lekölykezett, nekünk nem adott feladatot, de elszánta magát, hogy kölykeit feltétlenül meleg és biztonságos helyre költözteti. Egyik rejtett helyről hurcolta a másikra. A picik nőttek-növekedtek. Sikerült új helyet találni nekik, s Bagira megint egyetlen macskaként foglalta vissza kitüntetett figyelmünket, mert nagyon jó vadász is volt. Neki köszönhetően eltűntek a környékről az egerek, patkányt is láttunk szorongatni a fogai között olykor, de megcsappant a madárállomány is. Eltűnt, kimúlt, vagy máshová költözött, nem tudom, Rigó Béla is. Elmúlt a nyár, jött az ősz, egy melegebb ősz, Bagira ismét lepakolt egy almot, s akkor úgy döntöttünk, elég volt. Orvoshoz kell vinni, jöjjön, aminek jönnie kell, nem lehet fél évente ki tudja mennyi kismacskának új otthont, új gazdát találni. Nehéz döntés volt, nem akartuk mi a természet rendjét megfegyelmezni, de elfáradtunk. Az elválasztás után már októbert írtunk, s egy nyugodt estén fedeles kosárba raktuk, s elindultam vele az orvoshoz. Érezhette, hogy valami kellemetlen vár rá, eszeveszett módon fészkelődött, alig tudtam a kosárban tartani, erősen szorítottam a fedelét. Szerettem volna, ha gyorsan ránk kerül a sor, nem is kellett olyan sokat várni. Kapott egy altatót, és nem szenderült el, kapott még egyet, és félórás várakozás után, olyan állapotba került, hogy végre operálni lehetett. Egyedül vártam, várakoztam. Nem tartott sokáig. Nézelődtem, elolvastam néhány plakát szövegét, épp kezdtem volna a könyvemet olvasni, de megelőztek. Hozták is kifelé, még kábán elnyúlva feküdt, szép nagy kötéssel az oldalán. Óvatosan helyeztük vissza a kosárba, és nagyon reménykedtem, hogy hazáig alszik. De még a buszra alig szálltam fel, már mozgolódást észleltem. Az izgalomtól, és a vele való hadakozástól teljesen kimerülten estem haza, zuhantam ágyba, és Bagirát a többiekre bíztam. Nem tudom mi történt. Hajnaltájt ébresztett másikunk öccse, a sógorom, halkan, és tapintatosan csak annyit mondott, hogy Bagira valószínűleg elment. Kimúlt, elpusztult, meghalt. Ott feküdt a konyha kövén mozdulatlanul, a kövön vérfoltokat hagyva maga után.  Minden jel arra mutatott, hogy felébredt, de nem teljesen, gyorsan jött vissza a narkózisból, dobálta magát a virgonc cica, tudomást sem véve sebéről, és addig-addig vágta, ütötte magát, míg végzetesen fel nem szakadt a műtét helye. Elvérzett. És nem volt mellette senki. És nem volt elég hangos, hogy felébredtünk volna, vagy mindenki a másikra várt. Hosszú ideig nem is akartunk új macskát. Bagira sötét volt, koromfekete, és ismerte színe minden előnyét, ahogy nem egyszer elbújt előlünk a sötét, fénytől védett zugokba, a kis huncut, most újra megismerhette a türelmetlenség sötét bugyrát.

Garfield fekete volt, koromfekete, akár az anyja, nagy mamlasz macskává cseperedett, lehetett vele játszani, mindent elviselt, csak hagyják őt békén, nyugodtan enni, hatalmasakat szuszpákolni. Egyszer lefektettük a napozóágyra, elrendeztük a lábait, kicsit emberi tartást adtunk ernyedt fekvésének, majd betakartuk, és úgy maradt. Hagyta, hogy fényképezzük, már csak egy kalap kellett volna a fejére, és napszemüveg , ami lazán beteríti a teljes arcát, de akkor nem jutott eszünkbe, s nem akartuk, hogy afféle vásári macska legyen belőle. Csak úgy legyen. Nyugtató, idilli jelenség volt, ahogy elterült kényelmesen, ahogy egy szeretett macskához illik. Aztán kisétált az utcára, s az volt az utolsó nagyobb sétája, nem tért vissza, s vagy él azóta is valahol, vagy az történt, ami leggyakrabban szokott, elcsapta egy autó, vagy a helyiérdekű valamely sietős járata.

Ödön, úgy emlékszem Garfield öccse volt, szintén fekete, mint az anyja, s még velünk volt egy ideig, mintha pótolni próbálta volna a testvérét, csak idegesebb volt, hajtotta a vére, s amilyen jól kijött Garfield-dal, annyira nehezen bírta a hirtelen érkezett újabb jövevényt. Anyósom hozta valahonnan az alig két hónapos koromfekete kis boszimacskát, Picurt, nagy szemekkel nézett a világba, kíváncsi volt, folyton evett volna, vagy Ödönön lógott, ott sertepertélt körülötte, de a nagyobb nem akart macskaszülőt, vagy nagy testvért alakítani, s amikor kellően beleunt a neki szánt szerepbe, élt a szabadságával, elsétált, s napok múlva kezdtünk csak gyanút fogni, hogy bizony nem fog visszajönni. Picur lassan egyedül is boldogult, kíváncsisága nem fogyott, hosszú felfedező sétákat tett a környéken, talán átmerészkedett az országúton is, de a sínekig biztosan eljutott, ott találtuk meg elgázoltan, holtan.

Böbe tolakodó jószág volt. Afféle kóbor-macskaként jött, először csak betévedt az udvarra, majd kitúrta alvóhelyéről az épp soros befogadott kölyköt, majd összeállt egy megtermett bakkal, végül lefialt két cirmos cicát, éppolyat, mint ő. Akkor már nem lehetett elkergetni, de végül maga ment el, a részletekre valahogy nem emlékszem az amúgy is rossz viszony miatt. A két kölyköt nem túl nagy munkával elneveztük: Kislány, Kispasi így szólítottuk őket. Formás, cirmos mindkettő, enyhe szépséghibával, az egyik nem igazán evett, mintha nem akarna élni, a másik farkában mintha eltört volna a csont, csúnya, görbe farkával szaladgált, mozgott, nem nyújtott szép látványt, azért igyekeztünk életben tartani őket, de nem sikerült. Kicsit voltak, alig éltek még, alig is léteztek, emléket is alig hagytak bennünk.

Léna hófehér cica volt, szelíd és játékos, barátságos, de amilyen gyorsan került hozzánk, már nem is tudom honnan, olyan hirtelen is tűnt el, úgy rémlik ennyi év távolából, elindult szokásos sétájára, és nem tért vissza. Reménykedtünk, valaki befogadta, vagy csak rátalált, és magához vette, de él valahol boldogan. Ő is jó példa a klasszikus mondásra, a macska a helyhez kötődik, nem a gazdához, nem az emberhez. Persze olyan is van. Róluk később.

Gina, akit Méznek is neveztünk, miként később az egyik kölykét, szóval Ginát valahonnan kaptuk, sokáig kedves cica volt, olykor ingerlékeny, máskor kezes, olykor aluszékony, máskor csatangoló, mígnem egy szép nyári napon, amikor vendég is járt a háznál, halvány erejű, keskeny nyivákolást hallottam az ágyneműtartó irányából, de Gina nem volt a közelben. Akkor már a konyha tájékán folytatta, amit ott bent titokban elkezdett, az ágyneműtartóból, a nagy párna redői közül tehetetlenül béna mozdulatokkal kiemeltem egy újszülött macskát, talán fekete volt. Vittem a többieknek megmutatni, addigra már terelgették kifelé Ginát, végül sikerült biztonságba helyezni, ott folytatta nem éppen áldásos tevékenységét, de végül befejezte hétnél. Hét aprócska cica mászkált a műhely félreeső szegletében, közvetlen a bejárat mellett, s amikor kinyílt a szemük, és megtanultak járni, megismerték szűkebb világukat heten hétfelé szaladtak a ping-pong asztalon. Reméltük megmaradnak, nevet is adtunk nekik: Garfield vörös élénk cica volt, Szálem fekete, Houdini örökösen eltűnt, szökni próbált, innen kapta a nevét, Folti szép fekete foltokat viselt a hátán. Méz szintén vörös volt, de hamar elment, vagy rosszul emlékszem, mert az is lehet, hogy  Gina egy általunk ismert Garfieldra keresztelt macskával szűrte össze a levet, ő volt a miénk, és Ginát hozta a házhoz, igen így áll össze toldozott-foldozott logikám szerint. Garfield aztán előbb lazán hazajött egy csavargásból fél farokkal, aztán meg elgázolták, maradt utána a háromszínű Gina, s az özvegy macska meglepett minket a hét kölyökkel. S akkor módosítok: Szálem a fekete született az ágyneműtartóban, követte egy újabb vörös Garfield, Houdini a szökős, Folti az érdekesen foltos, Méz, szintén vöröske, Gergő egy kezes cirmos, a születésekor épp nálunk lévő fiatalemberről, majd egy kevésbé kezes cica, aki a Durci nevet kapta, és végül Norbi, lányom akkori udvarlójáról. A vörös cicák közül kettő egy héten belül elpusztult, kettőt elajándékoztunk, a többire valahogy nem emlékszem. Nem véletlenül nagyoltam el ezt a részt.

Zizit Fanni (a lányom) egyik barátnője hozta, szép fehér, enyhén antiszociális macsek, némi perzsa beütéssel. Imádott naphosszat lustálkodni, beette magát Fanni szobájába, ott elterpeszkedett a fűtőtesten, és aludt, ébren meg mufurc arcokat vágott, mint egy elkényeztetett hercegkisasszony. Aztán kissé megdőlt központi szerepe és helyzete. Nyaranta néhány éven át mindig befogadtunk legalább két kölyökmacskát. A tanítványok hozták, mondta mindig Adélom, és nem lehet nekik ellenállni, olyan cukik, olyan kis esetlenek, és dögönyözni valók. Nos, így került hozzánk Alvin és Heki. Autóval hozta haza őket Adél, az egyik közben a vállán landolt, a másik aludt szépen. Alvin csibész és vakmerő volt, talán azért is kapta ezt a nevet, bár akkor nem értettem, miért is nevezünk el macskát mókus után, aki ráadásul idétlen rajzfilmfigura. Mindegy, csibész volt, és fekete-fehér foltos. Miképp a sokkal kezesebb Heki, csak ő barna és fehér foltokkal díszítette a bundáját. Hogy miért kellett mindig legalább kettő. A macska magányos állat, de kis társaságban jól elvan, továbbá számoltunk mindig az elhullással. Földhözragadt dolog tudom, de mindig bekövetkezett. Zizi nem örült a két új jövevénynek, egy darabig igyekezett távolságtartó lenni, majd méltóságteljesen távozott. Sajnáltuk, kerestük, de ott volt a másik két kicsi, annyira nem bánkódtunk. Két hét múlva Zizi hazatért, elegánsan de sunnyogva beballagott az udvarra, szép csinos nyakörvet viselt, s első döbbenetünk után kitört belőlünk a kárörvendő röhögés. Ahogy jött, szinte ment is, azóta sem láttuk. S ennek már sok éve. Heki szeretett kint lenni, és bent is jól elvolt velünk, de Alvin örökké új utakon járt, folyton tágítani próbálta szűkösnek mondott birodalmát. Szeretett sütkérezni, egy nap el is aludt a szomszédban a napon, s Athos, a megtermett rottweiler nem sokat tétovázott, csak egy velőtrázó sikolyt halottam, és mire kiértem a házból, már csak tartását veszett szőrcsomó volt, akár egy használt mosogatórongy. Nem is adták oda, eltemették csöndben a szomszédok. S Heki megint egyedüli macska lett. Megnőtt, egyéves is elmúlt, kijáró, önálló macskává cseperedett, szelíd volt, barátságos, békülékeny, hazajáró. Egeret is fogott ügyesen, a jelenléte nyugalmat hozott a házba, nyugalmat és idillt. Ha mellém telepedett és elaludt, valahogy mindig úgy helyezkedett, hogy hozzámérjen. Mondhatom nagy kedvenc lett. Meglepetéseket is tudott okozni.

Mintha tavasz vége felé jártunk volna, Fanni és ügyeletes barátja beállítottak egy nagyjából nyolchetes macskával. Zokniban hozták haza, ránéztünk, és úgy gondoltuk, nem éli meg a másnapot. Adél cumisüvegből próbálta etetni tejjel, aztán valahogy kikeveredett az udvarra, talált egy napsütötte foltot, ott aludt vagy fél napot, s ettől magára talált. Innen kapta a nevét is: Sunny. Evett, ivott, hamar rákapott a keményebb, tartalmasnak vélt macskaeleségre, látszott azért, hogy még küzd egyéb bajaival. Nem tudott még önállóan mosakodni, a szeméből folyton váladék csordogált. Heki egy darabig csodálattal vegyes utálattal szemlélte, hogy ez a kis süvölvény még él, aztán kijött a jobbik énje, mert arcán látható undorral bár, de elkapta, és szakszerűen kipucolta mindenhol, és mindenütt, ahol erre szükség volt. Heki a bakmacska, aki amúgy nagy piperkőc hírében állt, láttam nemegyszer hosszan tartó, gondos alapos mosakodását. Sunny meg dorombolt, evett, ivott, játszott, nőtt, a szívünkhöz nőtt, de még mindig többet kellett vele foglalkozni, mint Hekivel, aki aztán elunta, egy reggel kiment a kapun, átkelt az úttesten, és a szomszéd utcában már nem láttuk. Ha él már a tízes éveiben kár. Maradt Sunny, a cirmos, kezes, túlélő cica, aki egyszerre csibész, és egyszerre kedves, ahogy az egy kamaszodó macskától várható. Meg kíváncsi is. A továbbiakból aztán kikerekedett egy rövid novella, ez volt, amit hátrahagyott nekem, nekünk, s hogy könnyebb legyen neki, nekem, álljon itt újra az írás:

„A belső zuhanás a macska halálával kezdődött. Már napok óta elmaradt, történt ilyen máskor is, de most vészterhes volt a csend. Úgy indult, mint bármelyik reggel. Oldal pillantott, és rosszérzete beigazolódott, ott feküdt kis teste a sín mellett, gyógyíthatatlanul, mereven, holtan. Be kellett volna zárni esténként, ki tudja mitől ijedt meg, vagy mi késztette a sínek felé rohanni, épp akkor? Mert kíváncsi volt? Mire? A sötétben?

Lassú mozdulatokkal szemlélte a testet, azt figyelte, azt próbálta megérteni, mi is történhetett, közben suhanva érkezett a szerelvény, az utolsó pillanatban ugrott félre, a többiek azt gondolták, vége mindennek.

Micsoda fejmosást kapott, micsodát. Hogy egy rohadt macska miatt, meg nem lehet ilyen felelőtlen, akkor még úgy érezte, ez irodalom. Meg, hogy ez a szeretet, az aggódó, csüggő szeretet, de ettől megfullad, elveszti érzékeit, nem hall, nem lát, önmagára képtelen figyelni, ha ismeretlen helyre megy, másokra hagyatkozik.

Mit is akar? Csak meggyőződni vélelmeiről, csak némi bizonyosságot, hogy igen, vagy nem. Pedig szeretett volna tévedni akkor is, oly nagyon figyelte a macska tetemét, hogy aprócska különbséget lásson és reményszikrát, hogy nem ő az. Leveleket írt a barátainak, önmagának is talán, hátha magyarázatát leli furcsa érzéseinek:

Valami furcsa félelem vett rajtam erőt, és igazán csak a könyvtárban, meg otthon érzem jól magam. Nyilván a hétfői majdnem balesetem, az ebből következő piszkálódás, ahogy a lányok kezelik állítólagos figyelmetlenségem. Valahogy nem vágyom emberek közé, s ahogy az utóbbi események összeadódtak, a végeredmény erősen negatív. Az a legjobb, amikor otthon leülök a kávém elé, beszélgetünk, aztán olvasok, zenét hallgatok, erőt gyűjtök a másnaphoz, mert függőben lévő dolgaim csak vinni, hurcolni kell valahogy. Ők meg körém gyűlnek, hallgatnak egy ideig, azzal a tudattal, hogy ha látnak, akkor biztonságban vagyok.

Közben ott van a macska a sín mellett, éjjel vele álmodom, mert tudom, nem jó ez így, minden oktalan lelket el kell temetni, ha már etettem, játszottam vele, és így tovább, és így tovább. S hallom, jól hallom az élők hangját is, szeretetük szavait, de bénítanak, kényelmessé tesznek. Mintha ugyanazt a zoknit hordanám nap, mint nap, s mindegy volna, színét, fonákját húzom- e kívülre, a cipőben, vagy négy fal sötétlő biztonságában mindegy is…

Napokig bolyongott még benne a félelem, és a lélek rest szorongása, reggelente megnézte a macskát messziről, látta egyre apadó nyomait, a föld még nem szívta magába, az eső nem mosta el. Száraz fagyos napok voltak ezek.

Harmadnap döntött: magához vette a kicsiny ásót, halkan felöltözött, nem is köszönt, mintha csak munkába igyekeznék. Kiosont a sínekhez, fülelt a hajnali sötétben, majd ásni kezdett.

Tudta, lassan suhan majd felfelé a szerelvény, de folytatta, nem figyelt, egy pillanatra még a zsebébe markolt, ott gyűrődött a levél, melyet elküldött, majd újra leírt, majd kinyomtatta, majd nem adta oda, majd már csak annyit tudott, a macskát el kell temetni, és kész, különben újra és újra megtörténik.

A szerelvény hosszan dudált, ő fel sem nézett, ásott tovább…”

Majdnem így történt. De nem volt merszem összeszedni, sem eltemetni, az esőre, az időre, az időjárásra bíztam, hogy nyom nélkül eltűnhessen a végzetes helyről. Elhatároztam a macskatartás ezennel befejezett időszak az életünkben. S egy ideig el is voltunk macska nélkül, a szórványosan feltűnő egerekkel elbírtunk valahogy, de mégis csak hiányzott egy parányi állat, egy játékos, doromboló valaki a házból. Fanni aztán ismét megoldotta a kérdést. Bár kérdezte, de bármit válaszoltunk volna, úgyis eldöntötte már, meg közrejátszott a pillanat heve. A cica nem került semmibe, ajándékba adták, csak vigyék el, legyenek gondos gazdái. E szavak kíséretében kapta az aluljáróban egy ketrecből kiemelve, s hozta haza büszkén és zsiványosan mosolyogva. Már nevet is adtak neki a barátjával, a cica gömbölyű pocakjából kiindulva Lufi lett a neve. Ápolt, tiszta, szeretni való jószág, aki úgy elvan, csak legyen a közelében még valaki, játékra is hajlamos, szépen eszik, az az igazi minden szempontból tökéletes cirmos cica. Csak a világ oly érdekes, és érdekes lehet a túloldal is, az országút túloldala, s a kamaszodó macska kíváncsi. S át kell oda menni, hátha ott is laknak macskák, meg macskalányok, s egyszer csak sikerül, kisebb-nagyobb baj nélkül átjutni. Sikerült. Dolga végeztével aztán vissza is indult ugyanazon a rövid útvonalon. Ráadásul a zebrán. Mégsem látták, mégsem vették észre. Én sem. Csak feltűnt, hogy napok óta nem láttam, elcsavargott máskor is, de másnapra előkerült, jött reggelizni, vagy vacsorázni. Majdnem úgy és az történt, ahogy Lufi című kis írásomban adóztam az emlékének:

„Akkor már vagy harmadik napja kereste. Hatalmas területet járt be, olykor átment az országúton is, ahogy Lufi tette, kereste a pajtásait, az olykor betévedő kosztosokat s az utcán előle menekülőket szintén. Eltűntek, választ nem adtak. S amikor már feladta, akkor talált rá, harminc méterre a házuktól a zebra tövében.

Egyszerre kezdett sírni és kacagni, s hogy túlélje a látványt, morbid kis mondat szaladt ki a száján: ─ Lufi, olyan szétszórt vagy!

Az aszfalt hideg volt, kemény és nedves. A föld fagyott, ásni lehetetlen. Közel lakott, beszaladt a házba, kezében doboz, másikban lapát, úgy tért vissza. A macskát alaposan helyben hagyták, több darabban szétszórva hevert a földön. Összeszedte, egymáshoz illesztett a részeket, elhelyezte a dobozban, hazaszaladt újra, s mert nem talált otthon semmiféle ragasztót, bontatlan tubus mézzel tért vissza. Azelőtt soha nem tett ilyet; finom ujjaival a szakadások mentén összeragasztotta a macskát, dobozba rakta, a hóna alá vette, és hazavitte.”

De más találta meg, más szedte össze, s tűntette el gyorsan, kíméletesen, s más vallotta be, hogy nem akart fájdalmat okozni, azért nem szólt eddig. Azóta nincs macskánk. A környék összes macskája betéved az udvarunkba, bejárják  kertet, megeszik a nekik kirakott maradékot, van amelyik barátkozik is velünk, s ez így most egyelőre elég.