Oláh Tamás: Az ünnep utolsó üzenete

Lépteit vesztett,
sebzett nyelvű félcipő,
párját hasztalan kereső
vézna markú kesztyű,
melegét eleresztett,
magában vacogó pokróc,
és egy életunt egész kenyér
az éjszaka szárnya alatt,
hulladékokon hízott zacskók között
adnak ma találkát egymásnak;
egy halom tépett, aranyszínű
csomagoló papír közé vetett,
becézgetéshez szokott
orchidea kényes kelyhét
az elszalasztott lehetőségek
cseppjei áztatják;
odébb egy felejtésre ítélt fényképalbumból
arcok, szemek, kezek,
szétfolyó emberi alakok fordulnak ki,
kétségbeesett hangjuk a tegnapokból száll;
mellette egy vaskos könyvben
a fagy lapozgat,
a rövid és a hosszú sorok pergetegei
a hallhatatlanságról vitatkoznak,
míg nyomtatott-álmuk
az észak leheletével érkező hóviharban
szét nem oszlik;
egy színes ceruzára ajándékdísz tekeredik,
türelmetlen mozdulatával
az ünnep utolsó üzenetét írná a levegőbe;
szaloncukrok üres ezüstpapírjai
táncolnak a hajnali fényben,
hamis ízek maradékait őrizgetve;
szenvedő fenyőárnyak karolják át egymást
az elröppent napok után vigasztalást keresve;
amott meg egy édes pezsgősüveg karcsú nyaka
int búcsút a részeg köd illatában
az újév ölelő mélyébe hulló
millió ígéretnek.