Fellinger Károly: A BÁTOR CSACSI

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy apró fülű szamár. Bizony restellte a kis füleit, hisz emberek, állatok nevettek rajta. Hej, nem nevettek volna rajta, ha tudták volna, mit is jelentenek az apró fülek egy szamáron. Mert amelyik csacsinak apró füleket ajándékoz a Jóisten, azzal is megáldja, hogy értse és beszélje az emberek nyelvét. Sokat kesergett magában ez a szamár, hogy annyit csúfolódnak vele. Egy napon aztán keserűségében elment világgá.
Éppen Vágkirályfa felé tartott, amikor látja ám, hogy a király dinnyeföldjén legalább negyven madárijesztő indult el egy felhőket csiklandozó fa irányába. Nézi, nézi őket a szamár, egyszer csak rájön, hogy ezek bizony török madárijesztők! A szájukban görbe kard, a kezükben pedig buzogány és pisztoly. Már szürkület volt. Azonnal vágtázni kezdett, vagyis hát végigszamaragolta a hosszú utat a csacsi, s a kapitány házánál hangos iázásba fogott:
– Iá, iá, iááá! Irány a török ellen! Itt van a dzsihád, kapitány úr! Iá, iáááááá!
Meghallotta ezt a kapitány. Kijött a háza elé, de bizony ott egy szamáron kívül senkit sem látott.
A szamár megint megszólalt:
– Iá, kapitány uram! Ne sokáig csodálkozzék kend, hogy egy szamarat hall emberi hangon beszélni, hanem hívja össze az embereit gyorsan, mert ellepi a falut a török!
A kapitány nagy szemeket meresztett, de hirtelen arra gondolt, mi van, ha a szamár mégis igazat beszél? Az is átvillant az agyán, hogy mennyi embert ismer, aki nem okosabb egy szamárnál, mégis emberi hangon beszél. Hát akkor miért ne tudna beszélni egy csacsi is? Azon nyomban összehívta tehát a falubelieket. No, Vágkirályfa népének sem kellett kétszer mondani! Vasvillákkal és botokkal támadtak a betolakodókra.
– Nesze nektek! – kiabálták lelkesedve. Szét is futott a madárijesztőnek álcázott ellenség.
A győzelem után az apró fülű csacsit a falu díszszamarává választották. Az emberek nem győzték dicsérni, mert ilyen okos szamarat életükben nem láttak. Főleg ilyet, akivel még beszélgetni is lehet!
Az ünnepségre a király is eljött Vágsellyéről, mégpedig egy egyszarvú hátán. Mikor a csacsi meglátta, csak állt, mint szamár a hegyen. Még iázni is elfelejtett, mert még sohasem látott sem királyt, sem egyszarvút.
– Miféle csacsi ez? – kérdezte a király a falubelieket. – Hogyhogy ilyen apró fülei vannak?
– Felséges királyom – felelték az emberek – , ne a füleit tessék nézni ennek a szamárnak. Mert nem akármilyen jószág ám ez! Még beszélni is tud! Ő mentette meg Vágkirályfa népét az ellenségtől. Meg a felséged dinnyeföldjét a tolvajoktól. Azért is avatjuk ma díszszamárrá.
A király megsimogatta a szamarat, és rögtön parancsba adta:
– Tegyetek rá aranyból készült nyerget, mert megérdemli!
– Köszönöm, király uram – felelte szerényen az apró fülű szamár.
A király kis híján hanyatt esett a meglepetéstől. Azonnal szalasztotta az egyik szolgáját, hogy hozzon egy aranynyerget. Rá is tették a hős szamárra. Bizony úgy tapsolt mindenki az ünnepségen, hogy még a tenyerük is belefájdult.
A szamár aztán folytatta útját a nagyvilágba. Amikor a felhőket csiklandozó fához ért, lepihent alája. Egyszer csak azt hallja, hogy valaki zokog odafönt.
– Ki vagy te, barát vagy ellenség? – kérdezte a szamár.
– Én vagyok a király udvari bolondja. Egy griffmadár felhozott ide a fára, de nem tudok lemászni innét.
– Ez is valami? – szólt a csacsi. Mindjárt hozott egy szamárlétrát, amin a király bolondja lemászott a fáról. Azóta együtt járják a világot. Amikor leülnek megpihenni, jókat beszélgetnek. Az aranynyerget eladták, s az árán valódi madárijesztőket csináltattak, hogy megvédjék a királyfai dinnyéket a kártevő madaraktól. No meg a tolvajoktól.
Itt a vége, fuss el véle. Ha összefutsz a szamárral, megtudod, hogy még él-e.