Egy hónapja terveztük, hogy elmegyünk A kiállításra, amelyre két ingyenes belépőt kaptam. Hol én dolgoztam, hol ő dolgozott hétvégén, sehogy sem tudtuk összeegyeztetni az időpontot. A hétköznap is szóba esett, de tudtuk, hétköznaponként nem érdemes elmenni, mert legalább másfél óra kell ahhoz, hogy végigjárjuk a termeket, és egy röpke pillantást vessünk a képekre. Annak pedig semmi értelme nem volt, hogy a zárás előtt két órával lépjük át a múzeum küszöbét. Ma végre nyélbe tudtuk ütni a tervünket. Igaz, mindketten kitoltuk a kiállítás-látogatást követő találkáink időpontjait, de elszántak voltunk, mert látnunk kellett azt, amit eddig is láttunk, nem egyszer… Látnunk kellett a művész életpályáját, életművét. Utólag azt mondom erre, hogy az ostobaságunknál csak a kíváncsiságunk volt a nagyobb.
Sajnos, a hátizsákomat (és a benne összekészített eszem-iszomot) a biztonsági őrök fenyegetőnek minősítették (a hatalmas zsákokra hasonlító válltáskák viszont szelídek), ezért a ruhatárban kellett hagynom, minek következményeként már az első terem száraz levegője miatt megszomjaztam. Pechemre, vasárnap lévén, a kiállító termek között megbúvó büfé zárva volt, tehát nem volt más hátra, csak előre, még akkor is, ha szomjasan nem lehet kiállítást nézni. A levegőtlenség egyre inkább álmossá tett, minek következtében kicsit nevetgélni kezdtünk a barátnőmmel, néhány képről beszélgetni kezdtünk, de a teremőrök gyorsan mellénk sompolyogtak és csendőrök módjára megkértek, hogy ne viháncoljunk, viselkedjünk kulturáltan. Mondták nekünk ők, akik a múzeumba csak, mint biztonsági őrök járnak, amíg mi ketten akár együtt, de külön is többször jártunk kulturális intézményekben, mint az őr az egész családjával együtt.
Miközben az egyik teremből a másikba mentünk, ezer dolgon morfondíroztam, mint például minek festenek a festők sorozatokat, hiszen az egész munkásságuk egy sorozat, egy mondanivaló köré összpontosul, amely mondanivalót többféleképpen lehet kifejezni. Kissé csípősen megjegyeztem először magamnak, utána félhangosan: egyes festők nem a tehetségük, vagy maguk az alkotásaik, hanem a személyiségük miatt maradnak meg a köztudatban. A barátnőm csatlakozott: egy kép volt kifejező, a többi csak halovány utánzata önmagának.
Miután a tizedik teremnél rájöttünk, hogy körbe-körbe járunk egy témát, ráadásul unalmasan, eldöntöttük, abbahagyjuk az önkínzást, lemegyünk a földszinti büfébe egy kávéra. Miközben a büfében üldögéltünk, és kerülgettem a tekinteteket (egyesek nagyon magukra akarták vonni a figyelmemet), olyan gondolat is elhangzott köztünk, hogy a művész attól válik művésszé, ha sikerül elcsípnie „őrültségét” és azt egyértelműen, frappánsan a felszínre tudja hozni. Valakinek a szabadságával, valakinek a korlátaival vannak gondjai. Az egyiket kordában kell tartani, a másiknak le kell döntenie az önmaga által meghatározott és preferált határait.
Miközben vegyes nyelven forgott a nyelvünk, eszembe jutott édesapám egyik kollégája, aki évtizedekkel ezelőtt azt mondta, hogy a művésznek nem szabad magyarázkodásokba bocsátkoznia. Sajnos, a kiállításon sok magyarázat olvasható. Ezen felül, itt mutatkozott meg a legvilágosabban és legegyértelműbben, hogy egy kiállítás nem csupán az alkotótól vagy alkotástól és annak címétől függ, de a képkeret, a kiállítást rendező hozzáállása (fény, elhelyezés stb.) mind-mind a kiállítás sikerének vagy bukásának alapja. Hiába jó egy kép, ha rosszul van elhelyezve, hiába szép a keret, ha rossz benne a kép, hiába jó a tér, a megvilágítás, ha a kép semmitmondó… Mintha mindezek az apró részletek nem akartak összeállni, kivéve egy ajándéktárgyat, amely önmagának szólt. De az sem az alkotó műalkotása volt.
A látogatás végén megállapítottuk: láttuk. Ismét láttuk, a teljes repertoárt ugyanarról.
U.I.: A kiállítás megtekintését követő napon, egy beszélgetés közben, az alkotó védelmében elhangzott egy mondat “A műveiről rögtön rá lehet jönni, hogy ő alkotta őket.” Elismerem, valahol igaza van annak, aki ezt mondta, ez a szemszög is mérceként szolgálhat, vagy az alkotó munkásságának végcélja lehet, azonban szerény véleményem inkább azt a tábort erősíti, amely nem ragaszkodik az alkotó felismerhetőségéhez, hiszen az a valódi mű, amely nem az alkotó beazonosításáról szól.
Legfrissebb hozzászólások