Márkus László: A képzelet margójára

Bebújtál kulcslyukamon,
kacér, sóvárgó remény,
majd hozzám simultál
lilába hajló csendeddel.
Magaddal csempészted
elhált nászunk illatát.
Hajnali napsugár rajzol
áldást a kopott Máriára.
Mellemre hajtott fejeddel
oly sokszor megcsodáltad.
Kékes fények villóznak,
vetítővászon lett agyam,
nem csoda, megcsal a vágy.
Hiába nyújtom kezem feléd,
pedig érezem, itt vagy,
bár selymes csókod íztelen,
ágyamban asztráltest lebeg.
Emlékszel, rám dőlt a kávé,
amikor ölembe rántottalak.
Barna csermely keveredett
gyöngyöző kacagásoddal,
ahogy lecsókoltad rólam.
Szférák zenéje harsan,
és elillansz nyomban.
Fals fanfárok vonítanak.
Csukott pillával rontok
mennyei álmom gyilkosára.
Te hívsz, tízkor érkezel.