Amikor Mária Terézia Stermenszky nevű huszárja Jókán járt, akkor bizony még békességben éltek a kutyák a macskákkal. A szomszédos nagyfödémesieket se hívták a jókaiak gónóknak, sem a nagyfödémesiek a jókaiakat golyvásoknak. Akkor még a szenciek macskái is jónak számítottak. Szenci fekete macskáknak a későbbi katolikusok hívták a Szencről ideszármazó prédikátorokat, akik több mint háromszáz évvel ezelőtt birtokolták Keresztelő Szent János templomát. Itt prédikált többek között Szenczi Molnár Albert és unokatestvére, Szenczi Csene Péter. Lutheráti Deák Tamás a negyvenkét prédikátor egyike volt, akit gályarabként eladtak, miután nem volt hajlandó elhagyni protestáns hitét. A valóság az, hogy ezek a szenci fekete macskák ültették el a magyarságot az emberek szívébe.
A Mária Terézia testőrségéhez tartozó huszár, Stermenszky, szeretett elidőzni a szépasszonyok házában. Meghallgatta ügyes-bajos dolgaikat, s mivel járatos volt az alkímiában, megjósolta, hogy a golyvás víznek egykor még a csodájára fognak járni. Örültek a jóslatnak a háziak.
Annak viszont már kevésbé, mikor azt állította, hogy az egyházfaiaknak, akiket azzal csúfoltak, hogy folyó híján tarlóban fürdenek, az újhelyi Kis-Dunából jut majd egy kukoricakompnyi.
Egyszer a huszár a pap özvegy szakácsnőjénél töltötte a szilvesztert. Éjfél után beállított hozzájuk a szakácsnő szomszédasszonya.
– Takarodj, ebadta! – kiabálta a vendégnek a szakácsnő. – Kívül tágasabb, hát nem tudod, hogy az év első belépő vendégének mindig férfinak kell lennie?
Aztán a biztonság kedvéért keresztet vetett. Mert szentes és megbecsült asszony hírében állt ám ez a szakácsnő! Ő volt a gyertyánfújó asszonyság is. A templomból a fölösleges gyertyákat hazahordta, s velük gyógyította az apró pattanásokat az arcon.
Akármilyen megbecsült asszonyság is volt a szakácsnő, mégis mire vetemedett egy szép napon? Bizony hogy ellopta a pap alsógatyáját. Kereste a pap a gatyát, kereste, de mindhiába. Már csak arra gondolhatott, hogy valaki ellopta. Kérdőre fogta a szakácsnőt:
– Hát nem te voltál, Rozi?
– Itt süllyedjek el magával együtt, plébános úr, ha én voltam! – esküdözött Rozi, a fejét csóválva. Aztán csak úgy futtában visszaszólt a papnak, aki kopasz volt:
– Plébános úr, hát hogy kérdezhet ilyet?! Mindenki tudja ám, hogy a becsületes ember megőszül, a huncut megkopaszodik.
No de hogy is volt tovább? Egyszer csibecsipogást hallott a szakácsnő pajtájában a plébános. Látja ám, hogy az egyik borító alatt kotló ül. Hát nem az ő eltűnt alsógatyájával volt félig-meddig letakarva! Gondolta a pap, megtréfálja a gyertyánfújó szakácsnőjét. Amikor az megkérte, segítsen már levágni hosszú hajtincseiből valamennyit, megőrzött néhány hajszálat. Ám ahelyett, hogy tűzbe dobta volna, odaadta a szélnek a hajszálakat. Fájt is a feje a szakácsnőnek vagy egy hétig! Aztán megígérte, hogy többé nem lopja el a plébános alsógatyáját. Kotlói azonban a következő évben is voltak, sőt, minden évben egyre több! Mit csinált volna szegény Rozi? Kénytelen volt minden kotlóhoz egy-egy gatyát lopni, hogy legyen mivel letakarnia őket. És mit ad Isten? Eljött az idő, amikor már úgy jutott gatyához, hogy nem is kellett neki ellopnia.
Összeszűrte a levet a huszárral, s odaadta az magától.
A huszárról leginkább az a hír járta, hogy hét évig bolygott szeretett falunkban. Biztosan jól érezte magát itt. Az idegenek és a rosszakarók szerint viszont azért szeretett itt, mert a falu kiismerhetetlen labirintus volt, rendezetlen házsoraival, utcára nyíló házaival, melyeket bolttá alakított át a furfangos mályvakereskedő zsidók valamelyike. Az is igaz, hogy Jóka akkoriban már nagy falunak számított. 23 kilométert kacskaringózott a Kis-Duna Jóka és Újhelyjóka határában.
Egy reggel ladikosok kötöttek ki a Macskás szigetnél.
– Hol vagyunk? – kiáltották a túloldalra.
– Hát Újhelyjókán – felelték a favágók.
Ebédre az erdőaljai nádvágóknál pihentek meg.
– Melyik falu ez, tekintetes uramék?
– Ez bizony Jóka – felelték a nádvágók.
Így jártak az Ásás nevű dűlőben és a Töröki-lejáróban is. Estére elérték a Füzes erdőt. Ott is megkérdezte egyikük a hami erdészt:
– Mondja kend, hol járok én?
– Hát Jókán – felelte kurtán az erdész.
Szegény ladikosoknak Jókából állt az egész világ.
Visszatérve a Jókán hét évig bolygó huszárra: ugyan miért is bolyongott oly sokáig a falunkban? A valós ok a szebbnél szebb jókai asszonyokban keresendő. Mert ő bizony, ahogy a jó pap a misebort, nem vetette meg a fehérnépet. De az is lehet, hogy a történet a hét évig tartó háború idejére esett.
Mi az igazság? A faluban a lengyel származású huszárról elnevezett utca ma is a legkacskaringósabb utcának számít. S mint ahogy ma is, akkor se volt ez akármilyen utca, hisz számtalan női virágszállal dicsekedhetett.
2024-04-17
Legfrissebb hozzászólások