A Madách Gimnáziumban tanult, de az utolsó osztályból kimaradt és nem érettségizett le. Első novellája 1937-ben jelent meg a Magyarság című lapban. A háború után sporttudósítóként tevékenykedett, majd az ”Újhold” című folyóirathoz csatlakozott. 1949-1955 között nem publikálhatott. Ezekben az években „átírásokból” élt: a Magyar Rádiónál dolgozott dramaturgként, mások gyermekhangjátékait javítgatta, és amikor „felkérték”, vidéki filmklubok bevezetőit tartotta, vagy irodalmi előadásokat kórházakban, nőgyűléseken, iskolákban, de akár az állatkertben is. A Népművészeti Intézet munkatársaként lektori véleményeket írt, kéziratokat javított, szerkesztett.
Műveinek világát meghatározta a környezet, amelyben élt: a Teleki és Mátyás tér környéke, a kisemberek, a lecsúszottak, a társadalom elesettjeinek világa. Első önéletrajzi ihletésű regényeiben (Franciakulcs, 1948; A huszonegyedik utca, 1948) a gyermekkori tapasztalatok, emlékek válnak regénnyé: a lődörgők, a kétes egzisztenciák világa egy kamaszfiú tudatán átszűrve, impresszionista képekben jelenik meg. Később a regényeiben a jellegzetes figurák új árnyalatokkal gazdagodtak, és mítosszá kerekedtek. A régi mozik, presszók, uszodák, tribünök, futballpályák alkotják a „Mándy univerzumot”. Írásaiban nőtt a fantasztikus, irreális mozzanatok és a képzelet szerepe. Gyakran jelenik meg formateremtőként az álom is.
Az 1960-as években az író új tájékozódását jelezték a Vera-novellák, középpontjukban egy fiatal lánnyal, a beatnemzedék jellegzetes képviselőjével. Az 1970-es évek végétől figyelme a tárgyak, a dolgok felé fordult. Műveiben a modern nagyvárosi ember szorongását, magányát szólaltatta meg. Magányos hőseinek groteszk, mégis hősi küzdelme a valósággal a hűség és a részvét erkölcsi parancsára figyelmeztet. Gyermekkönyvei is klasszikussá váltak (Csutak-sorozat, 1956-1968).
A novella megújítója, az idő- és térviszonyokat az elbeszélésben felszabadította a hagyományos ábrázolás kötelmei alól, részben a film módszereit (vágások, áttűnések), részben a lírai ábrázolás eszközeit használta az epikában (képek).
Legfontosabb művei: A csőszház (kisregény), Francia kulcs (kisregény), A huszonegyedik utca (önéletrajzi regény), Csutak és a többiek (vígjáték), Csutak színre lép (ifjúsági regény), Idegen szobák (novellák), Fabulya feleségei (kisregény), Csutak és a szürke ló (ifjúsági regény), Mélyvíz (musical), Csutak a mikrofon előtt (ifjúsági regény), A locsolókocsi (regény), Az ördög konyhája (novellák), Régi idők mozija (novellafüzér), Mi van Verával? (regény), Egy ember álma (kisregény), Álom a színházról (regény).
MÁNDY IVÁN: MIÉRT ÍROK?
Értük.
A lerongyolódott házakért.
A megvakult ablakokért.
Az udvarokért.
A gangokért.
A porolórúdért.
Az ecetfáért.
A sötét kapualjért,
ahova az Isten behúzódott.
(VÁLASZ A NAPPALI HÁZ KÖRKÉRDÉSÉRE: „MIÉRT ÍR ÖN?”)
MÁNDY IVÁN: EGY SZEKRÉNY
– Ott találtak rá a szekrényben. Ott lógott felakasztva, mint egy felöltő. Tréfának szánta, még egy utolsó, sötét tréfának. Másnap el kellett volna hagynia a szállodát. Elhagyni? Kidobták! Kihajították! Már régen nem tudta fizetni a szobáját, és semmi remény, hogy… Á, akkor őt már minden laptól elküldték. Mindenhonnan kikopott. A modorában lehetett valami. A lényében. Ha mondtál neki valamit, csak nézett és bólogatott. Te pedig egyszerre csak viszkettél a dühtől. Dührohamot kaptál.
Mindenkit lenézett. Lekezelt.
Összeugrott egy államtitkárral. Külügyi államtitkárral. Azt még valahogy elnézték volna. Mondom, inkább a lénye miatt… a lényében volt valami.
Azt hiszem, semmi más nem lehetett abban a szállodai szekrényben. Se egy kabát, se ingek.
Ő lógott benne egyedül.
A reggeli takarítónő fedezte fel. Gyanús lehetett neki valami. Talán a félig kinyílt szekrényajtó. Bekukkantott. Benézett. Ő meg ott lógott, gondosan beakasztva.
Milyen pofát vághatott ez a nő? Elájult? Nem hiszem. Ezek már annyi mindent láttak. Olyan edzettek. Akárcsak a szekrények. A szállodai szekrények. Legalábbis a külvárosokban, a pályaudvarok környékén.
Azért lehet, hogy akadt még abban a szekrényben egy pár félretaposott, ócska cipő, egy elnyűtt kabát. De ő mindenesetre ott lógott azon a barna rúdon. A szerkesztő úr.
MÁNDY IVÁN: A FA ÉS ÉN
Elmenőben meg akart érinteni egy járdaszéli fát. A fa elhúzódott.
Beleesett egy pocsolyába.
A pocsolya befogadta.
Megfürdette szennyes-szürke vizében.
Útjára engedte.
A fa gyöngéd szeretettel nézte.
Visszavárta.
Legfrissebb hozzászólások