Kanyarból bukkan elő,
az írást már nem látom,
víz csordogál a lapokon,
titokzatos ákom-bákom.
Értem jött, tudom én
néma beszéddel szólít
a betűk csak vonalak,
halkan súgom: jó itt.
Vérző ujjaim közt
száraz, vörös fonalak
zörögnek, mint levelek
utat egyik sem mutat.
S ha egyedül vagyok
magamra zárom a múltat
rozsdás kulcs forog a zárban
nem nyit semerre kutat.
Kitépem a falból
a falból kitépem én
s hallgatok némán falból
mint félelemmel
telt véglegény
A kísérletekből elég
én vagyok-e az Én
minden oly világos
minden oly sötét akár
fehér éjszakák a
világ másik végén
Kitépem falból a drótot
halkan némán kiáltok
ne is keressen senki
a falból is kiléptem én
Akkorra én már
túlesem mindenen
szavaim átszitálom
beszédem művi lesz
sűrű de szikár akár
a karót nyelteké
lépteim nyomán apró
tátongó tájsebek mint
megannyi támpont
Szeretem a konyha csöndjét.
Állni az ablaknál, kinézni a
kertbe, s látni vélem a bokrok
között surranó fényes éjt.
Árnyék szuszog a sötétben,
érzem a kő hidegét.
Kávé párállik, megtört fénye
aranyba vonja illatát.
Jó, most jó itt, az éjszaka
nyugalma jár át, a reggelre
fittyet hányok, fejben rajzolok,
összegyűröm papíron a
kósza látványt.
Legfrissebb hozzászólások