A fene ette volna meg ezt a torzszülöttet. Egészen kikészített, míg kinyiffantottam. Most meg bűzlik, mint az okádék, körülötte, jobbra meg balra, elől meg hátul csontok és húscafatok. Beteg lehetett. Elmebeteg tömeggyilkos, ráadásul az sem kizárt, hogy nekrofil és emberevő. Hogy jöhet ilyesmi a világra? Félig ember, keze, lába ugyanolyan, mint az enyém, félig viszont bika. Minótaurosz. Na mindegy, ha némi állat is van benne, megkóstolom. Az a fonalgombolyag viszont jól fogott, hej, ha láttátok volna, milyen kétségbeesetten igyekeztek mindnyájan kifelé. Most már szabadok, de semmiképpen sem szabadabbak, mint én, Thészeusz, Athén legyőzhetetlen királya, aki testet és lelket ugyanúgy legyőzni képes, nem beszélve a szívverésekről, amelyek közeledésemkor azonnal felgyorsulnak. Lám, Ariadné. Hát mégis mit képzel? Nem volt elég ez a fárasztó megpróbáltatás, most még ő is foglyul ejtene? Mi is a szerelem? Egy másik labirintus. Nem adom én el magam azért a spárgáért. No, de tüzet kéne gyújtani, megéheztem, hadd lám, milyen a félig bika íze. Fa nincs a közelben, de vannak ruhadarabok, csontok, satöbbi. Menni fog ez.
Az egyik fal mögül kopogás hallatszik, egyre erősebb, agresszívabb kopogás. Hát nem szaladt el a társaság? Ki maradhatott itt?
– Hé, hahó, halihó, ki az? Mit mind vered a falat?
– Ne huzigáld ott a bútorokat, köcsög és húzd lejjebb a magnó vagy a tévé hangerejét, aludni akarok!
– Ki vagy te szörnyeteg és milyen nyelven beszélsz?! Vigyázz, mert a kard még a kezemben van!
– Na még csak ez hiányzott! Részeg a szomszéd vagy belőtte magát. Dögölj le, félrebeszélsz!
– Mi az a ledöglés, sátánfajzat? Azt a Minótaurosz itt döglik mellettem, Deukaliónt, Minósz másik fiát ne is említsem, mert rosszul leszek. Megsütöm azt aaa… tauroszt, ma még nem ettem semmit.
(A rongyok és a csontok lassan parázslani kezdenek, Thészeusz rájuk dobja Minótauroszt.)
– Na így, na. Majd időnként megforgatom.
– Magadban beszélsz még mindig, te hülye? Nincs orvos a közelben? Hívhatok egyet.
– Hahaha, ne röhögtess. Ide, a labirintus kellős közepére vagy éppen a végébe orvost? Hol képzeled magad?
– Hogyhogy hol? A tizedik emeleten, a hátsó szobában. A feleségemmel együtt, ő most biztos elképedten hallgatózik a konyhából. Te meg miféle labirintusról beszélsz?
– Nahát, nahát, valami magasabb szintre emeltek az istenek? Senkik vagytok, igenis senkik, én viszont király vagyok a föld mélyében is.
– Józanodj ki vagy kezeltesd az agyad, ne mondjam még egyszer!
– Esküszöm, fogalmam nincs ki lehetsz, hogyan kerültél ide, egyébként is tök mindegy, egyél, aludj vagy vigasztald a feleségedet, engem meg hagyjál békén. Dolgom van.
(Hasra fordítja Minótauroszt.)
– Ejha, a háta elég szépen megpirult. Nem értem, miért kell olyan hosszú ideig bajlódnom vele. De hát ha így szól az előírás… egy kerek év. Igen ám, de vajon kibírom addig étlen-szomjan?
(Kényelmesen elnyúlik a földön, talán el is alszik.)
Pár óra, pár nap vagy pár hét múlva újabb kopogtatás, ugyanazon a falon.
– Mi bajod már megint, te egekbe emelkedett szomszéd?
– Halkabban, kérlek, én az asszony vagyok. A nő. Az igazi, vérbeli nő.
– Azt a mindenit, Ariadné, te nyomozol utánam? Siess vissza, mert kukoricaszemekre térdepeltet apád!
– A szomszéd felesége beszél. Ariadné kicsoda? Kurvapecér vagy? Az nem baj, annál jobban kellesz. Feljöhetnél az emeletre. Elutazott az idióta.
– Mi a baj, te asszony? Viszket a köldököd alatt az a… hogy is mondjam… a nők mindig zavarba hoznak azzal a… na hagyjuk. Hát tudd meg, háromszázhatvanöt napig nem hagyhatom el a labirintust. Akkor lesz kész Minótaurosz. Meg aztán amúgy sem mehetek ki innen, mert gyilkosságért máris köröznek.
– Te bolond vagy, sőt, talán őrült, ami még vonzóbbá tesz. Mondjál még valamit, mert attól zakatolni kezd amúgy is rakoncátlan pulzusom.
– Hát ezt jól kifogtam. Soha életében nem látott, mégis belém zuhant…. micsoda világ… – Hallod, szépasszony? Csupa vér a kezem meg a lábam. A hasamról nem is beszélve.
– Ó, gyönyörű, vérbő férfiú, megőrjítesz. Gyere már!
– Te nem értesz magyarul? Bocsánat. Ógörögül. Egy év az egy év, slussz.
– Milyen kár… egy év múlva már öreg leszek és csúnya, mint egy boszorkány.
(Thészeusz kuncog és örül, hogy talán megszabadult az újabb kísértéstől.)
No de jobb lenne most, hogy szabadidőm van, elgondolkodnom a jóslatokon… vagyis egy Antiopé nevű amazon lesz végül is a feleségem, akivel bűnös közösülések következtében megszületik Hippolütosz fiam, aztán Ariadnét útra teszem ugyan, de nővére, Phaiadra behálóz??? Sőt mi több, szemet vet a fiamra, aki szerencsére nő- és szerelemgyűlölő… nahát Phaiadra errefel fellógatja magát… mit mondhatnék erre? Szép kis bűntények, meg aztán cakkumpakk erkölcsrendészeti eset. Menjen a görcs vissza Athénba. Rám zúdulnak az ellenségeim.
(Hatalmas puffanást hall, visibálást, majd a mentőautók szirénáinak hangját.)
Na ugye? Mégsem volt esti mese. Phaiadra kidobta magát a tizedikről. Kitép egy darabot Minótaurosz comjából és mélabúsan eszegetni kezd.
– Még nyers, hiába, aki siet, megcsömöröl.
Kivesz egy darab elszenesedett csontot a tűzből és sietve lenyeli, aztán újra nyugovóra tér.
Reggel egy cetli várja a bárasztalkán: “felejts el, isten barma, én szeretkezni jöttem, nem történelemórára, a tanárok mind hülyék, főleg, ha részegek. A lóvét ne keresd, tartozol nekem az éjjeli előadásért.”
Előveszi ógörög szótárát, kis füzetkéjét és jegyzetelni kezd.
2015. június 9.
Legfrissebb hozzászólások